Utolsó módosítás: 2016-12-29
Mindenhol azt lehet hallani és olvasni, hogy légzőgyakorlatokat minél tisztább levegőben végezzünk, ami logikus és könnyen érthető. Van viszont egy dilemma: Mi van, ha olyan helyen élek, ahol nem túl jó a levegő és nem tudom kellő rendszerességgel alpesi környezetbe teleportálni magamat? Akkor ne is lélegezzek mélyeket?
Azt hiszem,sokan vannak, akik beleesnek ebbe a csapdába: azt gondolják, hogy ha nem jutnak nagyon tiszta levegőjű helyre, akkor nem is csinálnak légzőgyakorlatokat, mert biztosan ártani fog. Nekik szeretnék itt a pangó levegőről és a tüdő-átöblítésről beszélni egy kicsit.
Amikor felületesen lélegzünk, akkor minden légvételnél csak kevés friss levegőt juttatunk a tüdőnkbe. Ennek egyenes következménye, hogy a tüdő tartalma nagyon lassan cserélődik le, az elhasznált levegő egy része hosszú ideig bent marad, pang. Márpedig a piszkos levegőnél csak a ‘romlott’ piszkos levegő a rosszabb, ami ellen úgy tudunk védekezni, hogy időnként minél nagyobb mértékben kicseréljük a tüdőnkben lévő levegőt, mintegy átöblítjük a pájslinkat.
Erősen, egyenletesen kifújunk ajakfékkel annyi levegőt, amennyit csak bírunk, aztán ‘kombinált’ (hasi és mellkasi) légzéssel beszívunk, amennyit csak bírunk és ezt megismételjük néhányszor. Amikor ezt már nagyon fárasztónak érezzük, akkor folytatjuk kevésbé erőltetett ki- és belégzéssel egy ideig.
Szerintem fontosabb, hogy naponta néhányszor jól kiürítsük a tüdőnket, mint hogy jól teleszívjuk, mert így megszabadulunk a pangó levegőtől (és mivel sok levegőt préseltünk ki, úgyis sokat fogunk beszívni).
A tüdő alapos kiürítésére van egyébként egy nagyon jó kis saját találmányom: a Szakaszos Takarítás™. (Ha már más is felfedezte, keressen meg és megbeszéljük okosba, kié az elsőbbség, ha nem sikerül, legfeljebb párbajozunk. Benne vagyok bármikor például egy sör-virsli versenyben.)
Elkezdjük kifújni a levegőt ajakfékkel, húzzuk befelé a hasunkat, szorítjuk össze a tüdőnket az izmainkkal. Jön egy pont, amikor már nem megy tovább, mégpedig azért nem, mert kezd légszomjunk lenni. Ekkor az orrunkon át veszünk egy icipici levegőadagot, épp csak egy gyűszűnyit (iszákosabbak egy kupicányit, két centest) és közben figyelünk arra, hogy ne lazuljanak az izmaink. Ezután folytatjuk a kifújást – meglepve fogjuk tapasztalni, hogy egészen sok levegő kimegy megint, aztán ezt ismételjük addig, míg össze nem lapultunk teljesen. Aki soha nem jógázott, nagyon meg fog lepődni azon, hogy mennyire be tudja húzni a hasát.
Variáció: Nem muszáj addig folytatni az egyes szakaszokat, amíg már nem megy tovább a kifújás, hamarabb is megállhatunk egy mini-szippantás erejéig.
Lehet, hogy rácsodálkozik az olvasó, mint én is tettem: vajon miért kell ennyit dolgozni ahhoz, hogy ezt a tüdő nevű lufit alaposan kiürítsük?
Az ok az, hogy a tüdő legfeljebb kívülről hasonlít valamennyire egy lufira, belül korántsem sima a felszíne, sokkal inkább egy labirintusra emlékeztet. Tüdőhólyagok borítják a felszínét, ezek felületén a vérből széndioxid lép ki a tüdőbe és oxigén kerül a vérbe. Ezek a hólyagok nagyon picik, kábé 2 tized milliméter átmérőjűek, cserébe jó sokan vannak, egy átlagos tüdőben nagyjából 700 millióan, összfelületük (tessék megkapaszkodni) mintegy 75 négyzetméter. Őrület. Van, akinek a lakása kisebb, mint a légzőfelülete, ezt azért nem hittük volna – viszont így már érthető, hogy miért kell ennyit dolgoznunk a kiporszívózásával.
A tüdőátöblítést még akkor is hasznos naponta megtennünk, ha nem túl tiszta levegőjű környéken élünk, mert kevésbé tudnak különféle baktériumok hosszú időre berendezkedni a tüdőnkben, ami különösen olyan tüdőbetegeknél fontos, akiknek hajlamos megfertőződni a tüdejük (azt tudom, hogy ilyenek pl. a COPD-sek és azt hiszem, az asztmások is).
Nem igényel sok időt a dolog, beiktathatjuk a napirendünkbe különösebb erőfeszítés nélkül. Fogmosás után jöhet a tüdőmosás, aztán az esti mese, vagy esetleg József Attila ‘Levegőt!’ című versének olvasgatása.
HOZZÁSZÓLÁSOK EZENTÚL ITT TEHETŐK!