HAP és IMA

Utolsó módosítás: 2020-07-11

HAP és IMA

Helyesen Adagolt Pánik és Idegesítsd MAgadat

• Ínyenc rovatunk: Miből készül a pánik?

A fórumon nagyon sok beszámoló van a kisebb-nagyobb pánikszerű rohamokról, félelmekről. Tüdő- és szívbeteg embereknél a pánik erősen öngerjesztő tud lenni: ha valamitől félünk, vagy megijedünk, akkor könnyen abba a hibába eshetünk, hogy elkezdjük kapkodni a levegőt, ami légszomjat eredményez – márpedig a légszomj önmagában is ijesztő, tehát a folyamat felerősödik, miközben mi legyengülünk.

Több helyen is szó volt róla hogy akár egy egyszerű derékfájásból is képesek vagyunk fulladást összeeszkábálni: A HAM posztban Egy szegény kis izom panaszai és a muskétások címmel, a Szegény gyógytorna posztban Amikor a hátunk összefog a tüdőnkkel cím alatt.

Sőt, még fájdalom sem kell a pánik elkészítéséhez, gyakori az is, hogy egy adott helytől, szituációtól tart valaki annyira, hogy ott bepánikol, amiből fulladás lesz. Ehhez elég, ha egyszer történik egy kellemetlen élmény, annak az emléke elő tudja idézni ezt a kis lavinát. Van olyan fórumozó, aki otthon erős tempóban legyalogolt naponta 5-6 kilométert testedzésként, de amikor kiment az utcára, akkor 150-200 méter megtétele után máris jött a pánik! És mindez rendszeresen történt – az otthoni edzés is és az utcai fulladás is. Egy másik fórumozó egy az egyben ugyanerről számolt be azzal a különbséggel, hogy otthon szobabiciklizéssel erősítette magát; szóval egyiküknél sem volt szó olyan mértékű fizikai gyengeségről, ami akár csak halványan indokolhatná a félelmet. Amiből következik a pánik receptje:

A pánik elkészítéséhez nincs szükség alapanyagokra! Elkezdünk lassú tűzön rotyogtatni egy kis semmit és már kész is.

 
Ezt a tételt azzal is tudom bizonyítani, hogy állatok is pánikolnak néha, amit ez az ábra illusztrál:

horse_panic

Pedig egy ló nem is tud főzni!

A kép egyébként Berni alkotása és Uszer századost ábrázolja egy pánik által sújtott ló hátán. Aki ugyanígy nem tud mit kezdeni a jelenséggel, az olvasson tovább. (Akkor is, ha Önnek nincs lova és személyesen Ön nem ló.)

• A pánik tárolása

A legmarkánsabb tanulság, amit így a fórumon közösen összeszedtünk: a pánik, ha már egyszer elkészült, roppant tartós élelmiszere a léleknek. NAGYON lassan múlik ez az egész, az eszünkkel hiába tudjuk, hogy semmi alapja, a gerincvelőnknek, a legősibb ösztöneinknek kell megtanítanunk, hogy engedjék el az ijedtséget.

Nemcsak tüdőbetegséggel kapcsolatosan fordul elő, hogy egy adott környezet kivált ijedtséget, pánikot. Nekem például kisgyermek koromban egyszer sikerült beleszippantanom az uszoda vizébe és utána hosszú ideig víziszonyom volt, mármint csak annyira, hogy ha betettem a fejemet a víz alá, jött a pánik. A szüleim szerencsére türelmesen kezelték a helyzetet, időről időre megpróbálkoztunk, hogy víz alá merüljek, de nem erőltették a dolgot. Erősen él bennem az emlék, hogy milyen lassan múlt a görcsös félelem és hogy mennyire bosszantott közben: az eszemmel tudtam, hogy semmi bajom nem lesz, ha az arcomat a víz alá merítem, de egy nálam nagyobb erő kényszerített rá, hogy abbahagyjam. A legrosszabb ez volt – kiszolgáltatva éreztem magamat egy nálam nagyobb erőnek, ami ráadásul bennem lakik.

Végül a sok próbálgatásra elmúlt szép lassan (vagy inkább csúnya lassan) a víziszony. Biztos, hogy még mindig megvolna, ha egyáltalán nem próbálkozunk a visszaszoktatással, vagy ha túlerőltették volna a szüleim a küzdelmet.

Egy másik találkozást a pánikkal sziklamászó-baleset segítségével hoztam össze, ami után olyan parádés tériszonyom lett, hogy csodájára jártak az emberek hetedhét országból. Jó ideig egy erkélykorláthoz sem tudtam közelíteni, mert az ájulás kerülgetett – pedig a baleset közben és utána egyáltalán nem voltam megijedve. Aztán ez is elmúlt óvatos kísérletezéssel, hét évvel később jártam a Grossglockneren, ami nem egy óriási hegymászó teljesítmény, de azért tériszonyosoknak ellenjavallott.

És ott van még egy olyan félelem, amit szinte mindenki ismer: a sötéttől való gyermekkori rettegés. Ennek sincs racionális oka, mégis parancsszóra nem hajlandó elmúlni.

• Mitől romlik meg?

A pánik megrohasztásához türelmes, kitartó szoktatásra van szükség, igazi önidomításra: odateszünk magunk elé egy kis adag pánikot és rávesszük magunkat, hogy nem kell azonnal ráugrani és felzabálni, hanem ott lehet szépen hagyni a tányéron. A megoldásnak ez a kulcsa:

🔑

A nehéz vagy kellemetlen dolgokat kontrollált és enyhített formában próbálgatni kell, hogy kiismerjük a reakcióinkat és leépítsük a félelmeinket.

Nem csak a problémás helyzethez (mozgáshoz, hőmérséklethez…) kell szoktatnunk magunkat, hanem a problémás helyszínhez is!

 
• Először otthon kell gyakorolni az illető kunsztot (lépcsőjárást, tűző napon létet, derékfájós sétát…) mert itt igazán érezzük, hogy bármikor megszakíthatjuk a kísérletet és nem is idegesít (a fulladástól való félelmen túl) a “jaj mit mondanak majd az emberek” érzés sem. Utóbbinak a jelenléte és hatása megdöbbentően erős – mintha szégyellnie kellene az embernek a betegségét. Engem speciel nem érdekel, mit mondanak a népek, de TÖBBEN beszámoltak róla, hogy nemcsak egyszerűen idegesítő érzést okoz náluk ez a dolog, hanem kifejezetten szorongást is, egyfajta tömegiszonyt. Egyik szorongás hozza a másikat.

• Dobpergés, harsonaszó, most jön a lényeg (és a neheze): Következő lépésként el kell menni a problémás környezetbe (utcára, lépcsőházba…). Van, aki ezt erőből meg tudja oldani – a Zsuzsa nevű fórumozó, aki régebben versenyszerűen tornázott, ezt így fogalmazta meg:

A szerre vissza kell menni!

 
ahol persze a szer nem heroint, hanem felemás korlátot jelent, amire esés után vissza kell kapaszkodni, mielőtt összenőne velünk a félelem. Sziklamászó körökben ezt úgy mondják, hogy esés után mászni kell.

Ezt a mutatványt, amikor minden különösebb fakszni nélkül kajakra visszamegyünk egy az egyben ugyanabba a környezetbe, ahol bepánikoltunk, nem mindenki tudja megcsinálni – és NEM azért, mert ők gyengébbek. Van, aki megpróbálja és csak felerősödik a pánik. Sokmindentől függ, hogy sikerül-e a gyakorlat, itt nem érdemes az okok boncolgatásába belemenni, a lényeg, hogy vannak sokan, akiknek nem sikerül. Nekik szól a fentebbi tanács a kontrollált és enyhített formáról. Lássuk most részletesebben, mit is jelent ez.

• A pánikot okozó környezetbe úgy kell elindulni, hogy nincs tényleges kötelező úticél, bármikor megszakíthatjuk a kísérletet. Vagyis a ház előtt, a ház körül sétálunk vagy pár lépcsőt megyünk fel a lépcsőn és lejövünk.

Michelberger Ágnes fogalmazta meg találóan a fórumon a környezet szerepét, mikor a tűző nap által kiváltott pánikkal és fulladással vívott csatájáról mesélt:

Ma pl. azon kaptam rajta magamat, hogy amikor kezdett kellemetlen lenni a napon, arra gondoltam, mindjárt bemehetek a hűvösebb szobába, és ott leülhetek. Ez a biztonság az utcán nincs meg. Ettől meg szép lassan, de biztosan, jön a pánik. Azt gondolom, hogy ez az egyik kulcs a titokhoz. Ez viszont számomra azt jelenti, hogy nem a teraszon kell “gyakorolni” az ilyen félelemtől való szabadulást.

 
Az utolsó mondat nem egészen stimmel – igenis az otthoni környezetben kell kezdeni a szkanderezést a félelemmel, de aztán tovább kell lépni.

• Minden kicsi részlet számít – ha egy szatyor cipelése hozzájárul a rossz érzések kialakulásához, akkor a szatyor is jöjjön velünk.

Mindenféle apró kényelmetlenségnek nagyon nagy hatása tud lenni!

 
A kényelmetlenség lényege, hogy nem hagy másra gondolni, ilyen módon lesz a figyelmet elvonó idegesítő körülmény a pánik távoli, gyengébb rokona. Ők szeretnek együtt bandázni. Van például, aki arról számolt be a fórumon, hogy csigalépcsőn jobban fullad (!!), mint a szokásos, egyenes lépcsőkön – nyilván azért, mert ott egy kicsit jobban oda kell figyelni, hova lép az ember és ez a pici aggodalom hozzácsapódik nagyobb testvéréhez, a fulladástól való félelemhez. Ketten együtt sokkal erősebbek – az idegesítő kényelmetlenség mintegy katalizátorként segít begyújtani lelkünkben a robbanást. Nemsokára látni fogjuk, hogy éppen ezt a tulajdonságát fogjuk fondorlatos módon mindkét huligán ellen fordítani.

• Schrödinger oroszlánja

Sok-sok beszélgetésből kiderült, hogy ez a lépés, amikor szándékosan odamegyünk, ahol félni szoktunk, RETTENETESEN NAGY lelki ellenállásba ütközik olyan embereknél is, akik bátran, okosan és szorgalmasan küzdenek évek óta a betegségükkel. Érthető: ki a fenének van kedve önként bemenni az oroszlán barlangjába?

lion

Mármint az oroszlánon kívül, persze.

Pedig nincs is ott oroszlán, a barlang üres. Az oroszlán bennünk lakik. És ha három percre kimegyünk a félelmetes utcára vagy lépcsőházba, nem fog senki bekapni.

• Először tényleg csak egész rövid időre menjünk oda, ahol félni szoktunk. Aztán annyi időre menjünk, közel maradva a biztonságot nyújtó otthonhoz, míg meg nem jelenik először a félelem, ekkor álljunk meg, tudatosan, magunkban kimondva reagáljuk le, hogy megérkezett, köszönjünk neki, aztán rövid ácsorgás után menjünk szép lassan haza.

Ez a lereagálás-dolog nagyon fontos – NEM SZABAD ELNYOMNI, nem szabad azt mondani, hogy “nem is félek”. Igenis, észrevettelek, kedves félelem, üdvözöllek, mint régi ismerőst, remélem kedves édesanyád is jól van; most nem kezdek el kétségbeesetten kapálózni és elszaladni, pedig tudom, hogy ezért a látványért jöttél. Sajnálom, most nem érek rá.

ghost

• Ezután a séta időtartamát, a távolságot, a tempót lassan növeljük, ahogy épp jól esik (a tempóval különösen vigyázni kell, mert gyorsan üt és nagyokat) és közben figyeljük a saját reakcióinkat – a lelkieket is, szóval hogy mikor száll le a vállunkra a rinyamadár és kezd csiripelni a fülünkbe. Amikor elindul a nehézség, akár testileg, akár lelkileg, akkor feltesszük magunknak a kérdést, mint kisgyerek a szüleinek: Nem maradhatnék még egy kicsiiiiiiit? Ha egy nagyon határozott NEM!! mordulás a válasz, akkor hazamegyünk, ha csak egy ‘na jól van kicsim, ha annyira akarod, de aztán ne vidd túlzásba drágám’, akkor maradunk.

• A lelki biztonságot jelentő pont körüli körözést valamikor fel kell váltsa a az eltávolodás: elmegyünk valameddig és visszajövünk, aztán kicsit messzebbre megyünk…

• Egy idő után új útvonalat (is) kell választanunk, mert különben a biztonságérzet ugyanúgy hozzánő a megszokott környezethez, mint amikor otthon gyakoroltunk.

• Aztán (vagy közben) jöhet egy konkrét, korábban rettegett úticél. Ebben a tekintetben kétféle élménybeszámoló jött eddig: van, akinek segít a tényleges megoldandó feladat, van, akit meg pont nyomaszt.

• Ja, és persze amikor nyugodtak akarunk maradni, mindig figyeljünk az egyenletes légzésre. Veterán Szuszogó-olvasóknak ezt már szégyellem is leírni.

Az egész procedúrának azt a nevet adtam, hogy IMA (Idegesítsd MAgadat) – a lényeg, hogy pici, szelíd, de határozott lépésekkel ki kell pöckölnünk magunkat abból a környezetből, amelyhez a lelkünk görcsösen (és hülyén) ragaszkodik.

• Egyedül nem megy (mint tudjuk)

A fentebb leírtak szerintem elég egyszerűnek és praktikusnak tűnnek – és sokak véleménye is ez, nemcsak az elfogult szerzőé. Egyetlen aprócska problémára derült fény abban a nagyon sok beszélgetésben, amiket ebben a témában folytattam érintettekkel: valami iszonyú erős ellenállás él a lelkünkben azzal szemben, hogy szándékosan ilyen fajta kellemetlen szituációba vigyük magunkat. Nyilván az lehet az oka, hogy az ösztöneink nem hiszik el, hogy meg lehet állni időben, hogy nem fog elkapni minket egy fulladásos roham. Ez ellen két dolgot tehetünk:

Egyrészt erősen tudatosítjuk magunkban, hogy a kísérletezést bármikor abbahagyhatjuk. Ez nem biztos, hogy elég erős berzenkedésgátló szer, ezért be kell vetnünk valami hatékonyabbat. Van ilyen: segítségkérésnek hívják. Ha van barátunk vagy családtagunk, aki kicsit is törődik velünk, akkor szinte biztos, hogy alkalmas a segítő szerepre. Az alkalmasságához csak arra van szükség, hogy legyen neki ilyenje:

ear

és működjön is. Legjobb, ha kettő van neki, de ha csak egy, az sem probléma, akkor fordítsuk úgy az illetőt, hogy a füles fele essen felénk.

Ezután meséljük el neki, hogy kísérletezni akarunk valami kicsit szándékosan kellemetlen dologgal, azt is mondjuk meg, hogy mikor és kérjük meg, hogy számoltasson be, nem sumákoltuk-e el a dolgot. A gyakorlat után pedig meséljük el neki, hogy ment, mit éreztünk közben, mert ez az elmesélés, tudatosítás nagyon szépen bírja ám leöblíteni a ronda, rászáradt szorongás-maradékokat a lélekről.

rub_soul

Általában ennyi elég is – ha egyszer már belekezdtünk, akkor rá fogunk érezni, hogy nem vagyunk veszélynek kitéve és innentől már csak szorgalomra van szükség. Persze vannak súlyosabb, berögzült szorongások is, amikor ez a megígérős-kikérdezős módszer nem elegendő; ekkor a segítőt meg kell kérnünk, hogy először kísérjen el végig a rettegett sétánkra, aztán már csak egy darabig jöjjön velünk és egy egyre hosszabb szakaszt egyedül tegyünk meg. Ezen a ponton esetleg meg kell küzdenünk az illető túlgondoskodás reflexével, ami nem mindig könnyű, de ne ordítsunk vele nagyon, legyünk türelmesek irányában.

Végülis érthető, hogy ideges szegény, hiszen egy beteg ember hozzátartozójáról van szó, kíméletet érdemel…

• A betegség által okozott pánik

Eddig olyan esetekről beszéltünk, ahol valami elindítja a lavinát, pl. egy derékfájás vagy egy adott helyhez fűződő rossz emlék, erre kapkodó légzéssel reagálunk, amitől elkezdünk fulladni és innentől már a fulladástól félünk (aztán arra reagálunk rossz, ügyetlen légzéssel). Ezen kellő türelemmel úrrá lehetünk, ha ügyesen hozzászoktatjuk magunkat a rettegett környezethez. De mit csináljunk, ha tüdő- vagy szívbetegként magától a fulladástól félünk?

A COPD típusú találkozások Facebook csoportban volt olvasható nemrég az alábbi beszélgetés, ami jól illusztrálja a mondókámat.

1. tag:

Mi a helyzet vajon a halálfélelemből fakadó pánikkal? Mikor úgy érzed, ez az utolsó lélegzetvételed? Csak nekem van olykor-olykor halálfélelmem?

 
2. tag:

Nekem a következő vált be, mély levegő, 3-ig vagy 5-ig számolni, lassan kifújni. Ezzel a tevékenységgel a figyelmet el lehet vonni a pánikot kiváltó okról.

 
1. tag:

Ezt a technikát én is tudom, és megtanultam alkalmazni is, azt a jó hasi légzést kell alkalmazni, orron át be, tartani, ajakfékkel kifújni.
Csak épp a pánik közben nem biztos, hogy eszembe jut a megváltó technika. Ha már el tudom kezdeni, akkor OK, már nincs baj.

 
Ez a lényeg!!! Más dolog békésen gyakorolgatni egy önvédelmi technikát barátságos sporttársakkal a tornateremben és megint más azt alkalmazni is veszélyhelyzetben, ijedt állapotban, igazi támadókkal szemben.

fight

A sportlégzéses bejegyzésben áll az a tételem, hogy a tüdőbetegség egy sport – ezt most továbbfejlesztem: a COPD egy önvédelmi sport, amelynek lényegéhez tartozik, hogy éles helyzetben használni kell tudni a fogásait.

Alkalmazni kell hidegvérrel a tanultakat és nem lebénulni a félelemtől.

Erre csak akkor lehetünk képesek, ha stresszes helyzetben is koncentrálni tudunk és nem hagyjuk, hogy az ijedtség magába szippantsa az összes létező gondolatunkat. Igen ám, de nem tudunk és nem is akarunk szándékosan fulladást előidézni, hogy azon gyakoroljunk… Nem szeretnénk azokat az alakokat felkérni egy kis barátságos edzőmeccsre, akiknek csak az árnyéka látszik itt fentebb…

Ha a fulladás személyesen nem tud fellépni az előadáson, akkor nincs más hátra: dublőrt kell a helyére állítani. Na de ki fogja helyettesíteni edzőpartnerünkként őt, hogy élesben gyakorolhassunk?

• A pánik dublőrei

Fentebb már megállapítottuk, hogy a figyelmet elvonó kényelmetlenség a pánik távoli, gyengébb rokona – nosza, rajta, akkor hát ugorjon be ő a produkcióba a nagy tesó helyett!

Meg kell tanulnunk kizárni a zavaró tényezőket és csak a nyugodt légzésünkre koncentrálni. A tanuláshoz tehát két komponens szükségeltetik:

  1. nyugodt légzés
  2. zavaró tényező.

Az utóbbi összetevő lehet bármi, ami vagy egyszerűen csak koncentrációt igényel, vagy – és ez az igazi – emellett még valami, ami idegességet, ellenszenvet, félelmet, fáradtságot vált ki belőlünk. Természetesen nem kell, nem szabad nagyon szenvedni, a külső ingernek csak akkorának kell lennie, hogy újra és újra megpróbálja magához vonni a TELJES figyelmünket. A feladat: közben egyenletesen lélegezni, csak a légzés ütemére (esetleg a közben végzett mozgás ütemére) való figyelés, és minden kellemetlen érzés (fáradtság, félelem) MINÉL KORÁBBI észlelése. Ha korán észleljük a pánikot, akkor sokkal könnyebb visszagyömöszölni a dobozába – van benne egy szénsavpatron, amivel fel szokta fújni magát és akkor már sokkal nehezebb a visszacsomagolás.

Aki szét akarja morzsolni a pánikot, annak nem hősiesen bátornak, hanem jó megfigyelőnek kell lennie.

 
Itt van néhány ötlet – a lista a végtelenségig növelhető, minden további trükköt hálásan veszek a fórumon.

Csináljunk valami odafigyelést igen, de erőfeszítést nem igénylő dolgot – csavar be- és kicsavarása, puzzle összerakása, csomó megkötése…

Az előző gyakorlat haladó változata: az odafigyelést igénylő piszmogást kicsit kényelmetlen testhelyzetben csináljuk, pl. görnyedve kötjük a cipőnket, nyújtott karral csavarjuk ki-be a csavart vagy villanykörtét, stb. Ez azért sokkal haladóbb gyakorlat, mert nem egy, hanem két másik dologra kell figyelni a légzés mellett – ami a tapasztalat szerint nem kétszer, hanem sokszor nehezebb. A figyelmünk (tudat alatt) ugrál a kényelmetlenség (görnyedés) és a koncentrációt igénylő művelet (csavar becsavarása) között, ami fárasztó ám szegénynek.

Ahogy a régi mondás tartja: Sok lúd disznó agyára megy. Azt hiszem, így szól.

Pattogtassunk labdát vagy lufit, a cél, hogy minél tovább bírjuk csinálni és akármilyen ütemben is pattog, a légzésünk legyen lassú és nyugodt, ne a labdához igazodjon az üteme.

Végezzünk egyensúlyozó gyakorlatokat. Ezek azért nagyon jók, mert muszáj odafigyelni, különben pofára esünk – észre fogjuk venni, hogy eleinte csak az aggodalmunkra, az elbillenéstől való félelmünkre figyelünk, aztán ösztönösen (vagy segítséggel) rájövünk, hogy inkább azzal kellene foglalkozni, mit is csinálunk a különböző alkatrészeinkkel. Ez önmagában is megnyugtató (hiszen a szorongásról elterelődik a figyelem), de tüdőbetegeknél még ez is csak egy eszköz, egy dublőr.

Amikor IMA gyakorlatként csináljuk az egyensúlyozást, akkor a billegés csak figyelmet elvonó SEGÉDESZKÖZ, a cél az, hogy közben ne tartsuk vissza a levegőt, hanem lélegezzünk egyenletesen és nyugodtan. A helyes légzés fenntartása legyen a fő cél az egyensúly megtartásával szemben – ha lebillenünk, sebaj, újrakezdjük. Ezt én másodlagos egyensúlyozás™ névvel láttam el, a szabadalmaztatási eljárás folyamatban van. Elég nehéz gyakorlat, hiszen az egyensúlyozás önmagában sem könnyű és mi ráadásul csak zavaró háttérként alkalmazzuk, úgy próbáljuk csinálni, hogy közben nem kapja meg a teljes figyelmünket.

Keressünk a rádióban vagy a tévében olyan műsort, amelynek idegesít a hangja; végezzünk légzőgyakorlatokat ennek hallgatása közben. A hangerő változtatásával szabályozni tudjuk az idegesítési faktort. Haladók félre is hangolhatják kicsit a rádiót, hogy sisegve, recsegve szóljon; a kunszt az, hogy nem hagyjuk, hogy egyfolytában azon járjon az agyunk, hogy DE JÓ LENNE KIKAPCSOLNI!!! Az agyunk a légzés figyelésén járjon.

Ha nem szeretünk zajos helyen cipekedni, akkor rakjunk meg egy szatyrot annyira, hogy egy kicsit már ne legyen kényelmes vinni és menjünk egy forgalmas utcára, ha van ilyen a közelben. A zajra és a teher által okozott kényelmetlenségre nem szabad figyelni, csak az egyenletes légzésre. Nyilván nem kell megterhelően nagy súlyt választani, csak akkorát, hogy kicsit idegesítő legyen vinni. Figyeljük meg, hogy ez is haladó gyakorlat, mert két zavaró dolog is van: a zaj és a cipekedés.

Aki nem hiszi, hogy apróságokkal való szöszmötölés fulladáshoz (és ezáltal persze halálfélelemhez) vezethet, annak itt van két rövid történet a Való Életből.

A COPD Facebook-csoport egyik tagja írta, miután megérkezett az új szobabiciklije:

A biciklit úgy raktam össze, felszereltem az egyik pedált aztán pihi, becsavartam egy csavart és megint pihi és így tovább.

 
A történet csak azért érdekes, mert ő az, aki hosszabb ideje minden áldott nap szobabringázik 30-40 percet és nagyon gyakran fél óra alatt 9-10 kilométert tesz bele a gépbe, sokszor pihenő nélkül. Az ugyebár 18-20 km/órás sebesség, ami egészséges idős embernek sem rossz – viszont a pedálon egy csavar becsavarása ugyanőt kitikkasztja.

Hát persze, mondom én nagyképűen, mint afféle öntelt blogger. Az egyik egy monoton, ritmikus mozgás, amihez hozzá lehet igazítani a légzés ritmusát és nem igényel odafigyelést – a másik egy

  • ritmustalan,
  • odafigyelést kívánó és
  • görnyedve végzett

tevékenység. Az utóbbihoz alig kell izommunka és mégis az üt ki, méghozzá gyorsan. És anélkül, hogy bármi ijesztő tulajdonsága lenne. A görnyedés sem túl fárasztó, csak egyrészt idegesítő (ezáltal nem hagy a légzésre figyelni), másrészt maga a légvétel is valamivel nehezebb előrehajolt állapotban.

Egy másik csoporttag ezt írta:

A mai ragyogó időben kedves Balaton-felvidéki telkünkön megkezdtem a gyümölcsfák metszését – nagyon fárasztó volt, alig élek.

 
Ez a történet is ugyanarról szól – a metszés ugyan fizikai munka, de azért nem egy talicskázás, nem annyira nehéz, hogy indokolná a túlzott kifáradást. Viszont erre is figyelni kell és ez is valamennyire kényelmetlen testtartást igényel. Megvan a két komponens a rossz légzéshez, ami viszont egy COPD beteget iszonyú tempóban kifáraszt. Képzeljük csak magunk elé, ahogy valamit matatunk a kezünkkel; fogadjunk, hogy már az elképzelés közben is visszatartjuk a lélegzetünket… Na ugye.

• A halálfélelem is csak egy biciklipedál

Azt vélem látni lelki szemeimmel, hogy az Olvasó még mindig hitetlenkedik: Hogy lehet összehasonlítani bármivel a halálfélelmet? Hiszen az nem hasonlít semmire!

Pedig dehogynem. Az indokolatlan halálfélelem is csak egy az olyan érzések sorában, amelyek nem akarják hagyni, hogy másra gondoljunk, hogy racionálisak legyünk. Görcsben akarnak tartani minket. A halálfélelem fölfújja magát jó nagyra, hogy ijesztőnek látsszon, néha még huhog is közben; de a háttérben lényegét tekintve ugyanúgy manipulálgatja tudatalattinkat, mint minden kisebb-nagyobb szorongás. Aki megtanul mindenféle kavalkádban a légzésére figyelni plusz tudatosan az elinduló rossz érzéseket nagyon korán észlelni, az meg fog birkózni a halálfélelemmel is. Annak a módszere sem igazán különbözik egy biciklipedálétól, amihez túl apró csavarokat adtak, túl sekély vájattal.

Nekem elhihetik, tudom, mit beszélek, én már sokat bicikliztem.

• Más módszerek

Természetesen létezik sok technika szorongások oldására, ezek közül kettőre röviden kitérnék itt. Ezekkel nincs igazán tapasztalatom, csak megemlítem őket – ha valaki megosztja ilyen irányú tudását velünk a fórumon, azért hálásak leszünk.

 VIZUALIZÁCIÓ: amikor elképzeljük előre vagy utólag az ijesztő helyzetet, mintegy a távolból, fejben szoktatjuk magunkat hozzá. Ennek azt hiszem, az a legnagyobb buktatója, hogy amikor felidézzük a problémás szituációt, az a szorongás fokozására is prímán alkalmas lehet. Mindnyájan ismerjük azt a helyzetet, amikor előre izgulunk valamin, amitől az egyre ijesztőbbé válik a képzeletünkben – nyilván nem szabad ebben az irányban indulni. A félelmetes helyzet elképzeléséhez mindig hozzá kell tennünk valami ellensúlyt: például annak felidézését, hogy ezt már többször átéltük és nem volt annyira rémes, vagy ha orvosi beavatkozásról van szó, akkor annak tudatosítását, hogy hozzáértő és lelkiismeretes, alapos emberek fognak foglalkozni velünk.

executioner

 MINDFULNESS: ez tudatos vagy éber jelenlétet jelent, amikor a figyelmünket célzottan a jelen pillanatra és annak történéseire irányítjuk és megbízhatónak látszó források szerint szorongás oldásában is hasznos.

Arról azért van tapasztalatom, hogy a “figyelmünket célzottan a jelen pillanatra irányítjuk” miért nem könnyű és miért hasznos. Ugyanis az idő túlnyomó részében nem a világra és magunkra figyelünk, hanem a szorongásainkra és arra, hogy mit akarnánk, hogy legyen. A szorongás photobomb stílusban kitakarja az egész világot.

photobomb

A képen látható állat egyébként nem a szorongás, az messze nem ilyen aranyos.

• Miről szól ez, amit itt olvasni tetszik?

A fórumon tüdőcsúcsra menő vitákat folytattunk arról, hogy mi az igazi fulladás és mi az, amit pánik okoz és hogy mi a frász a pánik tulajdonképpen – kiderült, hogy sokszor mindenki másra gondol, ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbáljam tudományosnak látszó idegesítő pedantériával definiálni a fogalmakat.

Az itt következő tárgyalás a nyugtalanság megzavarására lehet alkalmas!
Gyengébb idegzetű olvasók feltétlenül olvassanak tovább.

 
Mivelhogy róluk szól és nekik.

•• Gyenge erősek

Na meg az erős idegzetűeknek, akik sokszor a legrosszabbul viselik a betegség megpróbáltatásait, mert ők eddig meg szokták oldani a problémákat, méghozzá gyorsan, ezért aztán nagyon rosszul tűrik, hogy külső, nagyon lassan befolyásolható erők szórakozzanak velük. Azt a paradoxont véltem felfedezni a sok beszélgetés során, hogy épp az energikus embereket tudja legjobban lelkileg megcibálni a testi gyengeség. Ráadásul ebben is van valami gonosz öngerjesztő hatás eldugva: a határozott ember elbizonytalanodik és őt még tunyább, lomhább társainál is mélyebbre löki pszichésen a betegség.

Meg saját maga. Pánikszerű tüneteket vált ki nála, hogy egész életében megszokott ereje elpárologni látszik. Mint egy szegény rövidlátó, kétbalkezes Dugovics Titusz, aki a török helyett saját magát rántja hősiesen a mélybe.

Titusz

Akárcsak mikor egy örvény húzza le az embert a víz alá, a tüdőbetegségtől jövő fulladások kivédéséhez is kell egy adag nyugalom. A kétségbeesett kapálózás csak ront a dolgon.

•• Légszomj, mint az ijedtség jele

Az erős félelmet, pánikot úgy képzeljük el, úgy éljük meg, hogy először elkezdünk rettegni valamitől, felszalad a pulzusunk, reszket kezünk-lábunk, sőt, még a bokor is, bár az csak azért, mert madárka szállott rá, ettől az ijedtségtől aztán elkezdünk zihálni, amitől minden sokkal rosszabb lesz és kész a baj. Erre lehet azt mondani, hogy félelem által gerjesztett légszomj. Érzékelhetően

  1. először jön a félelem,
  2. utána az oxigénhiány,

aztán amikor ezek találkoznak, nagyon megörülnek egymásnak, elkezdenek pörgetni minket és nagyokat kacagnak közben. Mi már kevésbé.

Ez a sokak által ismert és kevesek által szeretett “klasszikus” forgatókönyv, melyben persze a beteget forgatják elájulásig. A fórumos beszélgetésekben sok szó esett róla és szép lassan kirajzolódtak egy még sokkal sunyibb rém körvonalai, ami a

légszomjnak álcázott ijedtség.

camouflage

A páciens tudat alatt elkezd félni valamitől (akár a lehetséges fulladozástól például) és már maga a félelem légszomj-érzetként jelentkezik. A kezek-lábak nem remegnek, a bokor is nyugton van, a madárka ott szunyál a tövében, az illető nincs tudatában annak, hogy az oxigénhiány-érzet MAGA A FÉLELEM. És ez azért még sokkal szörnyűbb kiszúrás, mert akit eltalál, az azt hiszi, hogy ez tényleges oxigénhiány, ezen nem lehet relaxációval segíteni, hiszen nem lelki indítású dolog. A betegségtudatot s vele a félelmet az egekbe löki.

Azoknak nem kell bemutatni ezt az érzést, akik félnek a bezártságtól, elegánsul klausztrofóbiájuk van. Nézzük csak, mit mond Wiki barátunk a klausztrofóbiával kapcsolatban:

…a beteg gyakran fulladástól kezd félni, mert úgy véli, egyszer csak elfogyhat a levegő ott, ahová őt bezárta valaki.

 
Ezt két dologgal egészíteném ki:
— Abban a pillanatban, hogy megjelenik a fuldoklástól való félelem, ezt máris fuldoklásként érzékeljük. Először csak enyhe, de azért határozott oxigénhiányként.
— Egy tüdőbetegnek nincs szüksége szűk, zárt helyre a klausztrofóbiához. Cipeli magával a barlangot. Urbánusabbak a liftet.

Itt egy rövid beszélgetés-részlet a fórumról:

Mitől múlik el egy ilyen légszomj + pánik elegy?
Azt igazán nem tudom… magától… az időtől, hogy telik, hogy megállsz, és reménykedsz, hogy nem kell mentőt hívni, nem döglesz oda. És visszafordítom: ezek az érzések azok, amik megjelennek lelki szemeid előtt, és ami miatt nem mersz otthonról elindulni. Ezek a tényleges érzések azok, amik magukkal cipelik és a nyakadba vágják a pánikot.

 
Azon vitatkoztunk, hogy az illető úgy érezte, tényleges fulladás szokott kialakulni nála és csak azt követi a pánik, nekem meg az volt a benyomásom, hogy az elején a folyamat berobbantója a rossz lelkiállapot, ami részben légszomj érzeteként jelenik meg. Az lett gyanús ezekben a történetekben, hogy rohamoldó gyógyszer és tartós pihenés nem kellett a krízis enyhüléséhez – hanem inkább megnyugvás.

Michelberger Ágnes írt meg a fórumon egy tanulságos kis életképet:

A nagy meleg ellenére kifejezett fulladásom nem volt sem a sétáknál, sem a lépcsőzésnél, sem a házimunkánál. És tegnap a felnőtt lányom egy jó nagyot tanyázott az elektromos rolijával gyakorlatilag a kapu előtt; semmi igazán komoly, tenyérnyi horzsolás, kicsit bedagadt térd. Idegenek csöngettek be, hogy menjek ki érte. Persze nagyon megijedtem, amíg nem láttam, hogy nagy baj nincs. És most jön, ami meglepett. A kapuig 20 lépés, nem rohantam, de TELJESEN elfogyott a levegőm, gyakorlatilag úgy kapkodtam a levegőt, mint egy-egy erős pániknál. Megszólalni is nehezemre esett, pulzusom nem volt az egekben, mint egy megerőltetésnél, mégis szinte megfulladtam… OK értem, hogy az ijedtség megnyomja a vérnyomást, a pulzust, de miért kell fulladozni? És nem múlt el gyorsan. Még akkor sem, amikor már láttam, hogy nincs nagy baj. Azt tudtam, hogy a “félekvalamitől” esetben szépen lassan jön a fulladás is a parával együtt, de ilyen hirtelen ijedtségtől miért fulladozok 20-25 percig?

 
Azért kell fulladozni, mert az maga az ijedtség.

Az ijedtség szeret ijesztgetni minket és ehhez bevet mindent, amiről tudja, hogy a frászt hozhatja ránk.

 

•• Tyúkok, tojások, kategóriák

Na de miért fontos ez az egész, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, teszi fel nagyot sóhajtva a kérdést az Olvasó. Kedves, hogy szóbahozta, kitalálta a gondolatomat, pont erről szerettem volna elmélkedni.

A fulladásos esetek okait kategóriákba rendeztem, mivel a kategorizálás engem gyermeteg örömmel tölt el és az egyes kategóriákat római számmal jelöltem, mert annak van valami megnyugtató, régies bája.

  1. Tényleges oxigénhiány
    1. fizikai túlterhelés miatt
    2. gyulladás, fellángolás miatt
    3. netán valaki éppen fojtogat minket**
  2. Rossz légzéstechnika, zihálás
    1. merev izmok, kényelmetlen testtartás miatt
    2. csak egyszerű rossz beidegződés miatt
  3. Félelem, szorongás, pánik

**Ezt az esetet viszonylag könnyű megkülönböztetni a többitől.

Az okok általában keverednek és időben örvénylő módon átalakulnak egymásba. Egy félelemből kiindulva például elkezdhetjük görcsösen feszíteni az izmainkat, amihez már csak egy egészen kis rossz légzéstechnikát kell hozzáadnunk, hogy kimerítve magunkat el tudjunk jutni súlyos tényleges oxigénhiányhoz.

És ezt az egészet azért hasznos szétszálazni, mert minél jobban ismerjük az ellenséget, annál kevésbé félelmetes – amit nem értünk, annak nagyon kiszolgáltatva érezzük magunkat és nagyon tudunk rettegni tőle. Másrészt sokkal tudatosabban, ügyesebben tudjuk edzeni magunkat, ha kapisgáljuk, hogy mi a fene történik velünk. És végül: kevésbé leszünk feleslegesen kétségbeesve a tüdőnk romlásán, amikor épp nem is arról van szó, hanem mondjuk “csak” lelki okokból fokozódó fulladásokról.

A fulladásos esetek visszaszorításához többféle készséget érdemes fejleszteni:

  • nyugodt légzés lehetőség szerint való megőrzése stresszes helyzetben is
  • kényelmetlen testhelyzetben való légzés megtanulása (ld. a légzőgyakorlatos bejegyzésben az aprólégzésről szóló részt)
  • félelem korai felismerése és tudatosítása
  • erőnlét fejlesztése úgy általában

és van két csodaszer, amit már a régi görögök is ismertek, ezek mindig bevethetők:

Ha kimerültnek vagy ijedtnek érezzük magunkat, akkor ne szégyelljünk sem pihenni, sem segítséget kérni. NAGYON sokan számoltak be arról, hogy rossz érzésük van nemhogy a segítségkérés, hanem már az emberek közé menés gondolatától is. Ez valami furcsa fóbia, a betegség szégyellése. Ki kell dobni a szemétbe.

•• Igazi pánikroham

A Facebook csoportban felvetették többen is, hogy egy igazi, erős pánikrohamot azért holmi légzéstechnikával nem tudunk megfékezni. Michelberger Ágnes írta nagyon szemléletesen:

Egy jó kis “igazi” pánikrohamban a fuldokláson kívül még ijesztő tényező, hogy a delikvens szíve is elkezd nagyon furcsán viselkedni. Verhet nagyon gyorsan, vagy nagyon “mélyeket” dobban. Mindkettő ijesztő.

Emellett az erős izzadás és a remegés is kísérő tünet. Ez gyakorlatilag igazi halálfélelmet vált ki. Szóval egy kicsit más, mint a pánik az utcára kimenéstől… Nem kívánom senkinek. Kiválthatja a tömeg, egy zsúfolt üzlet, vagy bármi.

Ezt gyógyszeresen is kezelni kell, kevés a légzéstechnika. A tudatos légzés persze segíthet, csak a roham közben erre koncentrálni szinte képtelenség. Nekem ilyen súlyos állapotom nem volt, csak a “jaj, megfulladok” típusú hisztike 🙂 – de a környezetemben már előfordult. Szépen halkan és folyamatosan beszélni kell(ett) hozzá, hogy lassan lenyugodjon.

 
Ez nagyon fontos: A tudatos légzés persze segíthet, csak a roham közben erre koncentrálni szinte képtelenség. Igen, az AKÁRMEKKORA pánik lényegéhez tartozik, hogy ki akarja sajátítani a figyelmünket és persze ha ő egy jó nagy darab drabális pánik, akkor ez jobban megy neki, mint nyiszlettebb rokonainak. Ezért kell gyakorolni a megfelelő légzéstechnikát és tudatosítani, hogy:

A zihálás mindig csak ront.
Nyugodtabb légzés magunkra kényszerítése mindig csak javít.

 

  • Lehet, hogy nem fogjuk tudni egyedül elkergetni a rémet.
  • Lehet, hogy alig tudunk fékezni az őrjöngő rohamán.
  • Lehet, hogy épp csak bele tudunk harapni a ronda nagy szőrös mancsába.

De azért kifejezetten segíteni mégsem kellene neki. A nyugodtabb légzésre törekvés nem kötelesség ilyenkor, hanem lehetőség.

Nincs olyan szituáció, amkor jobban járnánk a zihálással.

• Mikor beüt a ménkű

Eddig folyton arról volt szó, hogy miként szoktassuk le a pánikot a nálunk tett látogatásairól, arról mélyen hallgattam, mi legyen a teendő, mikor mégiscsak bekopogtat hozzánk, valahogy így:

lightning

Itt is váratlan vendég jött

Lehet-e megfékezni az egyre gyorsuló szívverést, egyre növekvő ijedtséget, a fokozódó rosszullétet? Erre persze különböző terjedelmű válaszok adhatók.

Rövid változat: aha.

Kicsit hosszabb változat: aha, hogyne lehetne.

A “hogyne lehetne” valószínűleg dühös tiltakozást vált ki minden Olvasóból, aki már megélt pánikrohamot. Vagy a közelében volt valakinek, akit ilyesmi sújtott.

Hiszen ez olyan érzés, mintha elkapott volna egy betegség, mondjuk egy magas lázzal járó influenza, ami ellen tehetetlenek vagyunk – azon kívül persze, hogy orvosságot veszünk be és orvost hívunk – de a láz mértékét az akaratunkkal nem tudjuk befolyásolni.

Hát a lázat nem is. De a pánikot igen, lehet; mert ezek NEM KÖZELI ROKONOK.

•• A nagy hadicsel – ősmagyarok és műzihálás

Ahhoz, hogy rájöjjünk, mivel lehet legyőzni, először ki kellene találni, mivel lehet segíteni neki, mert csak így fogjuk megérteni, mik a fő trükkjei. Amikor már világos, hogy mivel lehet a támadó kedvét felkorbácsolni, akkor csinálunk egy gyors hátraarcot és rárontunk váratlanul, amitől szegény pánik magába esik és elrohan.

Vagy legalábbis visszavonulót fúj. Teljes, átütő győzelemre nem mindig számíthatunk, de a dühödt rohamát garantáltan fékezni lehet.

Szóval az ősmagyarok látszólag menekülős, hátrafelé nyilazós taktikáját fogjuk bevetni.

archer

A pánik, a halálfélelem motorja a kapkodó, erőltetett, csak a mellkas felső részébe levegőt szívó légzés (zihálás). Pláne, ha levegővisszatartással váltogatjuk, ami sajnos ijedt állapotban tipikus. A gyors kulcscsonti légzésnek két fontos tulajdonsága van:

  • nagyon kevés levegőt képes behozni és
  • nagyon nagy izommunkát követel.

Olyan a helyzet, mintha tűz ütött volna ki a padláson és mi egy bögrében vinnénk fel az oltáshoz a vizet úgy, hogy féllábon ugrálunk fel a lépcsőn hátrafelé. Amitől persze pikk-pakk kimerülünk és egyre kétségbeesettebbek leszünk – így nyilván egyre több vizet kilötykölünk fölfelé menet, ami még nagyobb rémületet kelt.

Ez az, amit eleinte senki nem akar elhinni és nem lehet elégszer elmondani:

A pánikroham NAGYON NAGY részét mi csináljuk magunknak a zihálással.

 

•• Rosszul lélegezni tanulunk

Annak érdekében, hogy igazán ráérezzünk ennek az igazságára, idézzük elő a helyzetet szándékosan: ravasz ősmagyar módjára kezdjünk el direkt zihálni. A szándékos hibázás nagyon fontos módszer: amíg nem figyeljük meg annyira a rossz módszert, hogy DIREKT csinálni tudjuk, addig nem igazán tudjuk az ellenkezőjét tenni.

Hogy javítsunk ki egy hibát, ha azt se tudjuk, hogy pontosan milyen?

A lényeg ugyebár:

  • nyitott szájjal kapkodjuk a levegőt
  • erőltetett tempóban
  • a vállunkat fel-le rángatva, csak a tüdő felső részébe szíva
  • a kilégzés legyen gyors és felületes
  • a tüdőnk állandóan legyen a nyugalmihoz képest túltöltve – szóval vegyünk egy mély levegőt az elején, de csak a felét engedjük ki; és
  • a hasi légzés meg ne jelenjen nyomokban sem.

Közben azért érdemes becsukni az ablakot, nehogy a szomszédok azt higgyék, hogy épp valami felnőtt filmet nézünk. Vagy pláne forgatunk.

Azt fogjuk tapasztalni, hogy 20-30 másodperc alatt tökéletesen ki tudjuk meríteni magunkat, a pulzusunk a sztratoszférában, a közérzetünk a Mariana-árok mélyén.

Amikor tényleg ráéreztünk, hogy ez mennyire kimerítő és kellemetlen, kezdjük el visszacsinálni az egészet:

  • Fújjunk ki olyan hosszan, amennyire még jólesik. Az “amennyire még jólesik” fontos – magas pulzusszámnál nem lehet tetszőlegesen lassan lélegezni. A lényeg: próbáljunk lassítani, amennyire csak megy.
  • Az egészet – kilégzést és belégzést – tartsuk olyan lassú tempón, amennyire megy – ennek az eltalálása az egyik fontos képesség itt és pont erre jó, hogy szándékosan gyakoroljuk a helyzetet.
  • Figyeljünk arra, hogy ne legyünk túltöltött állapotban: a nyugalmi helyzethez képest fújjunk és szívjunk. A légzési ciklust befejezve a tüdőnk ne legyen sem felfújva, sem összelapítva.
  • Kifújásnál húzzuk befelé kicsit a hasunkat, nem erőltetve, csak egy kicsit. Amikor belégzéskor ellazítjuk, automatikusan a tüdő alsó részébe is áramlik levegő.
  • Csak addig szívjuk be szájon át a levegőt, amíg tényleg nagyon erős légszomjunk van; amint bírunk, próbáljunk orron át belélegezni.

A műzihálással tulajdonképpen olyan közel merészkedünk az igazi pánik szimulálásához, amennyire egyáltalán lehetséges. Még egy másik magunkkal kiszúrásos, katasztrófa-szimulációs módszer következik itt lentebb.

•• Műfuldoklás

Egy kicsit kézzel belapítjuk mindkét orrcimpánkat vagy az ujjainkkal eltakarjuk az orrnyílásokat és így veszünk orron keresztül levegőt.

Olyan érzés, mintha igazi légszomjunk lenne, csak persze bármikor abbahagyható. A megfelelő légzéstechnikát és a félelem lecsitítását is lehet így gyakorolni. Nagyon meglepő élmény, hogy amint egy KICSIT befogjuk az orrunkat, azonnal jön az “úristen, megfulladok” érzés és vele együtt az a késztetés, hogy kapkodjuk a levegőt. És közvetlenül utána a felismerés, hogy ha lassan, hasból lélegzünk, akkor simán megy a dolog, ha meg elkezdünk zihálni, akkor abban a pillanatban megszűnik az oxigénellátás.

Egy fontos trükkje van ennek a gyakorlatnak: KIFELÉ kell feszíteni az orrcimpákat közben, mert különben a gyors légáramlástól belapulnak és tényleg teljesen elzáródnak. Fizikát kedvelőknek: ld. Bernoulli törvényét, fizikát utálóknak: tessék kipróbálni, minek ehhez egy tudós meg egy képlet?

nose_pinch

A hasi légzést is váltogathatjuk a mellkasival és pont a nehezítés miatt jól rá fogunk érezni a kettő különbségére. Mellesleg a légzőizmokat is lehet erősíteni vele, de ennél fontosabbnak érzem, hogy a levegővel való takarékoskodást és a nyugalom megőrzését tanuljuk így.

•• Fékezni márpedig tudni kell

car_crash

Lám, nekik nem sikerült

Ez a fentebbi megjegyzés:

Magas pulzusszámnál nem lehet tetszőlegesen lassan lélegezni

 
megér még egy kis fontoskodást. Tudniillik általában azt a tanácsot szokták osztogatni (én magam is eddig ezt tettem, de ígérem, soha többé):

Ha meg akarunk nyugodni, akkor vegyük lassan, egyenletesen a levegőt!

 
A fórumos beszélgetésekből kirajzolódott előttem, hogy ezt miképp lehet könnyen félreérteni, amitől aztán persze nem sikerül az egész. Sokan azt próbálják csinálni, hogy amikor a szívük már hevesen kalapál – akár megerőltetéstől, akár izgalomtól – akkor hirtelen eszükbe jut ez a tanács és megpróbálnak egyszercsak olyan lassan lélegezni, mintha egy kellemes álomból ébrednének és még relaxálni kívánnának egy kicsit.

Naná, hogy nem megy, hogy a bánatba menne! Vagy látott már valaki atlétát 800 méteres sprint végefelé lágyan pihegni? Na ugye.

Meg kell tehát próbálni

  • nem mesterségesen felgyorsítani a légzést
  • hanem olyan mértékben lassítani, amennyire az adott állapotban ez lehetséges.

És EZ AZ, amit testedzéssel, műzihálással, műfuldoklással gyakorolni kell, mert senki a világon nem fogja tudni megmondani nekünk, hogy adott helyzetben percenként hányszor vegyünk levegőt.

Ezt még ebből a blogból sem tudhatjuk meg, pedig itt aztán tényleg van minden, nem igaz?

•• Na jó, de mit szól ehhez az ördög?

Ha jön a pánik, az első néhány alkalommal a fent felsorolt tanácsokat nem lesz könnyű betartani, mert Ő Sátáni Felsége ott ólálkodik mindenhol, ahol pánikot lehet kelteni. Tudniillik ő és a pánik országos cimborák már időtlen idők óta. Légszomj és/vagy ijedtség esetén a fentebb felsorolt rossz módszerekre akar rávenni minket, először a csak a fülünkbe suttogva, aztán egyre erősebben visítva.

devil_1

AZ ÖRDÖG: Ne fújd ki azt a drága levegőt!!! Örülj, hogy valamennyi még bejött, tartsd bent inkább! És kevés van belőle, gyorsan kapkodjad! A szádon át, mert különben kevés lesz!
Félre, kaján mosollyal: Meg úgy jobban is tudsz hangosan zihálni, amitől majd még jobban megijedsz.

ÖNTUDATOS SZUSZOGÓBLOG OLVASÓ: Luciferkém, drága édesanyádnak, dr. Mefisztóné született Belzebúb Jolánnak üvöltözz a fülébe, ha kérhetlek mély tisztelettel. És főleg ne beszélj hülyeségeket, látszik ám rajtad, hogy te vagy a Sötétség Fejedelme, mert agyilag nagyon sötét vagy, szegény patás barom. Nélküled is van elég bajom. Ez még rímelt is, észrevetted? Értve vagyok?

devil_2

Persze addig el kell jutni, hogy ilyen hetykén tudjunk visszaszólogatni a démonnak — a késztetés a zihálásra nagyon erős, épp ezért kell gyakorolni a féken tartását. Az ördögi tanácsok az életösztön megnyilvánulásának maszkírozzák magukat.

A gyakorlásnak több módja lehet:

  • Az itt fentebb leírt műzihálás és műfuldoklás.
  • A funkcionális tréningről szóló bejegyzésben szereplő műtyúkszem-módszer. Ha különféle kellemetlenségek közepette is meg tudjuk őrizni a nyugodt légzésünket, akkor már jöhet maga az ördög is.
  • Kellemetlenség helyett egyszerűen a testmozgás is megteszi, ahogy a sportlégzésről szóló posztban le van írva.
  • Ha nagyon kalapál a szívünk és légszomjunk van az izgalomtól, akkor ugyanúgy tudunk visszaállni a normál tempóra, mint amikor egyszerű fizikai terheléstől kerültünk ebbe az állapotba – a módszer “Légszomj megszüntetése” cím alatt van leírva a légzőgyakorlatos posztban.

Az utolsó kijelentést nehezen szokták elhinni nekem, mármint azt, hogy akár fizikai túlhajtás okozta a zihálást, akár pánik, ugyanaz a légzéstechnika hoz ki belőle. Pedig igaz. A két helyzet között annyi a különbség, hogy a fizikai terhelést abbahagytuk, ezért nyugodtabbak vagyunk, pánik esetén meg úgy érezzük, hogy

  • egy külső erő cibál minket
  • sosem fogja abbahagyni és hogy
  • segélykérést jelez a zihálásunk, muszáj azt csinálnunk.

Ha csak EGYETLENEGYSZER meg tudjuk csinálni, hogy izgatott körülmények között is megfelelően légzünk, akkor megtörténik a csoda, megindul a lavina fölfelé a hegyoldalon. Innentől kezdve ezt a képességünket már nem veszítjük el. Ezt nemcsak megérteni kell, hanem ráérezni, hogy tényleg működik, hogy csak előnye van, a zihálásnak viszont csak hátránya; hogy akármi történik is, így jobban járok, mintha kapkodnám a levegőt.

Engem az edzőmaszk tanított meg erre a tudományra; aztán volt alkalmam kipróbálni COPD rohamnál és a legutóbb egy kilenc órás étlen-szomjan eltöltött várakozás utáni szívkatéterezésnél.

Működik.

•• Kis varázslatok

Nemcsak praktikus és tudományos módszerek léteznek ám. Ha az ördög fekete mágiával akar lerántani minket a mélybe, akkor ellene szegezhetünk akár fehér, akár tetszőleges más színű mágiákat, szerintem a kockásak és a pöttyösek is jók és azokat ritkábban is kell mosni. Aki nem tudja, milyenek ezek a kis varázslatok, az megkérdezheti akár magát a királynőt, vagy mondjuk Radnóti Miklóst:

s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én

 
Nem tudhatom, felelt-e aznap a költő az iskolában, de biztosan állíthatom, hogy a félelmét elűzte.

Az apró saját kapaszkodó-mágiák nemcsak gyerekeknek tudnak segíteni, hanem beteg felnőtteknek is. A COPD típusú találkozások Facebook csoportban Aranka Stefánné Kerényi számolt be arról, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben tört már rá pánikroham és:

Elkezdtem kutakodni a neten, míg találtam egy embert, Marik Lacit, aki egymaga jött ki a betegségéből. Tőle vettem át a befőttesgumi módszert. A csuklómon volt mindig egy-két gumikarika. Mikor éreztem, hogy jön a roham, azt huzogattam és a csípése visszahozott a normális légzésre.

 

• Záróakkordok

Végül búcsúzóul mégegyszer, mert nem lehet elégszer hangsúlyozni:

A lelki görcsök sokkal lassabban oldódnak, mint a testi tünetek!

 
Ráadásul nagyok a hullámzások, a pánik nagyon sokáig vissza-visszatér, hosszú nyugodt periódusok után is, mint egy B kategóriás horrorfilmben a rém – és ez a legnehezebben bírható része. Az ember már beleélte magát, hogy megszabadult a pániktól és aztán egyszercsak megint szembejön az utcán vigyorogva. A feladat:

nem megijedni a saját megijedésünktől.

Aki próbálta már, tudja, hogy ez nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen. A többiek meg higgyék el nekem.


HOZZÁSZÓLÁSOK EZENTÚL ITT TEHETŐK!