Címke: gyógytorna

Gyógynemtorna, gyógyegyéb

Utolsó módosítás: 2016-12-09

Drámai közléssel kezdem: Megrendülten állok tulajdon nagyságom előtt. Felfedeztem valamit!

Beszélgettem orvosokkal, gyógytornászokkal, betegekkel. Keresgéltem sokat a neten tüdőbetegséggel, az ajánlott és a tiltott sportolással kapcsolatban. Gyűjtögettem a saját tapasztalataimat. Mindeközben folyton ellentmondásos kijelentésekkel találkoztam – és mindegyik forrás hozzáértőnek és lelkiismeretesnek tűnt, szóval nem valami ostoba sarlatánnak (azokkal nyilván nem érdemes foglalkozni).

Hol azt olvasom-hallom, hogy a sportok közül a kerékpározás a COPD betegek számára káros, hol pedig azt, hogy akinek az állapota megengedi, az nem erőltetve, túlhajtva, de kerékpározzon, mert az hasznos. A tüdőbetegek rehabilitációjában is használják a kerékpárt. Sőt, norvég kutatók féllábas kerékpározással javítottak COPD betegek állapotán.

MI VAN??? – kérdeztem magamtól egyre idegesebben. Ne ordíts, nem tudom – adtam meg vállvonogatva mindig a választ. Egészen tegnapig.

Tegnap rájöttem, hogy miről van szó. Mindig másról.

Nem elég pontosan fejezzük ki magunkat, itt is, mint annyiszor, és ebből folyton félreértések keletkeznek. Amikor az orvos a beteg sportolásáról beszél, akkor általában arra gondol, hogy valamit kvázi-versenyszerűen csinálunk, tehát nagy intenzitással, tipikusan másokkal versenyezve. Nagy tempóban tekerjük a pedált, hegyre fölfelé is hajtunk – ami egy COPD beteg számára nyilván rettenetesen káros. Nevezzük ezt jobb kifejezés híján sport-kerékpározásnak.

kerékpározás

Egészen más, amikor a rehabilitáció alatt vagy otthon kerékpározunk, szabadban vagy szobakerékpáron. Ezt most gyógybringázásnak fogom hívni, a fő jellemzője az, hogy csak olyan intenzitással és időtartamban csináljuk, amivel nem terheljük túl a szívünket és nem ziháltatjuk meg magunkat. Ez nyilvánvalóan nem ártalmasabb egy sétánál, sőt, még az izületeinket is kevésbé veszi igénybe, ez ellen sem orvosnak, sem gyógytornásznak nem lehet kifogása.

pedál

Az világosodott meg számomra, hogy nagyon gyakran nem ugyanarra gondol orvos és beteg egyszerűen azért, mert nincs kihangsúlyozva, hogy sport-kerékpározásról vagy gyógy-kerékpározásról van-e szó. Javasolnám mindkét félnek innen a megvilágosodott állapotomból, hogy törekedjenek a nagyon precíz fogalmazásra. Főleg azért, mert nem találkoznak minden nap, a félreértések esetleg egy öt perces megbeszélésen keletkeznek és soha nem derülnek ki.

TÉTEL
A sportolás nem egyenlő a sportolással.

 
Az egyik oldalon van a VERSENYsport, én ebbe nemcsak a szokásos értelemben vett versenysportot értem bele, hanem minden olyan ‘civil’ tevékenységet is, amikor nyakló nélkül, teljes erőbedobással csinálunk valamit, el akarunk érni valamilyen célt. Be akarunk rúgni egy gólt, előbb akarunk a többieknél a következő pihenőhelyre érni a bringatúrán, adott időn belül fel akarunk jutni egy hegy tetejére, ugyanannyi idő alatt akarjuk körbefutni vagy gyalogolni a Margitszigetet, mint tegnap.

Igen, az egyedül végzett gyaloglás is versenysport, ha egy adott idő-teljesítményhez ragaszkodunk nem törődve a szívünk és a tüdőnk terhelésével! Pedig csak magunkkal versenyzünk. (Arról, hogy mennyire óvakodni kell az órától, ettől az ártalmatlannak látszó szerkezettől, itt írtam korábban.)

hajszol az óra

Versenysportnak azt tekintem, amikor valamilyen célt el akarunk érni, tekintet nélkül a terhelés mértékére és időtartamára. Fel akarok jutni a Gellérthegy tetejére 15 perc alatt és kész. Ha a szívem közben kikéredzkedik a számon és a szemem előtt táncoló karikákba próbál megkapaszkodni, akkor is.

És aztán van a GYÓGYsport, amelynél a terhelés mértékét és hosszát nem engedjük egy bizonyos határ fölé nőni. Amikor erősen ver a szívünk vagy zihálni kell, akkor lassítunk, esetleg megállunk. (A kényszerű lassításnál, megállásnál célszerű légzéstechnikáról itt vannak tanácsok.) Vagyis a pulzusunkat próbáljuk meg kábé állandó értéken tartani, nem a sebességünket – és amikor ez nem megy, akkor mi sem megyünk. Megállunk. A sok éves tapasztalat azt mutatja, hogy a Gellérthegy megvár (itt számítanék a geológus végzettségű olvasók hozzászólásaira), a büszkeségünket és a korábbi teljesítmény iránti nosztalgiánkat meg eleve nem célszerű magunkkal cipelni, mert elég nehezek, azokat szépen hagyjuk a hegy tövében.

Ha egy kis szerencsénk van, mire visszaérünk, elviszi őket a kukás autó. Ne szaladjunk utána, könnyebb lesz nélkülük az élet.

Szándékosan nem nevezem rehabilitációs sportnak az utóbbi testedzés-fajtát, mert legtöbben azt inkább egy műtét után rövid ideig végzett tevékenységnek tekintik. Fogyatékosok sportjának meg azért nem, mert annak a szónak még taszítóbb hatása van, mint a gyógytornának. Hadd legyen a neve gyógysport szegény gyógytorna mintájára. Naaa, a kedvemért!

A különféle tüdőbetegségek közül biztosan van olyan, amely megenged versenyszerű sportolást is (az itt leírt értelemben). Talán az asztma enyhe változata ilyen, erről szakorvost kell megkérdezni. Tudtommal a COPD betegnek tilos.

VISZONT szerintem a gyógysport minden szív- és tüdőbetegnek ajánlható; a megengedett terhelés mértéke nyilván függ a betegség fajtájától és fázisától, a beteg aktuális állapotától, egyéb betegségeitől. Itt is persze a szakorvos a döntőbíró.

Ami nagyon fontos: amikor beteg, orvos, gyógytornász egymással beszélnek, mindig tisztázzák részletesen, hogy sportolás alatt mit értenek. És ha azt látjuk partnerünkön, hogy nincs egészen tisztában a különféle sportok fogalmával, ajánljunk neki habozás nélkül egy nagyon jó blogot, ahol megtanulhatja.

Ezt itt, ni.


HOZZÁSZÓLÁSOK EZENTÚL ITT TEHETŐK!

Szegény gyógytorna

Utolsó módosítás: 2018-01-28

Szegény gyógytorna – csak nem beteg?

• Mi baja lehet?

Annyian utálják és lenézik szegényt, pedig tényleg nem érdemli meg. Gyerekkorunkban lesajnáljuk az osztálytársunkat, aki biztos azért jár gyógytornára, mert vagy lusta, vagy olyan nyamvadt, hogy nem tudna egyedül fölemelni egy kosárlabdát sem.

Felnőttkorunkban, betegen pedig irtózunk tőle, hiszen már a nevében is benne van, hogy gyógy – akkor pedig csak valami szükséges rossz lehet, amit kerülni kell, de ha mégis muszáj belekezdeni, akkor összeszorított fogakkal le kell tudni, túl kell lenni rajta. Nem sportnak tekintjük, ami különösen egy tüdőbetegnek hasznos és ráadásul felfrissítő tevékenység, hanem visszataszító kötelességnek.

Ha azt halljuk, hogy valakinek személyi edzője van, azt irigyeljük, hogy biztos milyen profi módon fejlesztik a testét; azt meg sajnáljuk, akinek gyógytornásza van, hiszen nyilván sokat kínozza azt a szerencsétlent. Arra a szomszédra felnézünk, aki jógázni jár, bárcsak mi is így le tudnánk győzni a lustaságunkat! A másik szomszédot viszont szánjuk nagyon, szegény gyógytornászhoz megy minden héten… pedig hát nehéz annál közelibb két rokont találni a világon, mint a jóga és a gyógytorna.

A gyógytorna alaposan meg is mozgat, mégpedig úgy, hogy ne okozzon nekünk bajt és fel is frissít, szóval szükséges, de nem rossz. Ha egyedül csináljuk, akkor persze unalmassá tud válni, ez tagadhatatlan, könnyebb gyógytornász segítségével, vagy társaságban művelni.

Szerintem egy jó új elnevezés is sokat segíthet, ebben a cikkben ismerkedtem meg például az ‘ülőjóga’ kifejezéssel (és jelentésével). Szerintem ez akár divatba is jöhet… hadd álmodozzak egy kicsit.

• Harc a monotóniával – vagy inkább a koncentrálással?

Nagyon sok ember arra könnyebben ráveszi magát, hogy például naponta tekerjen egyet a szobakerékpáron, mint arra, hogy kétnaponta tornázzon. Valahogy az megfoghatóbbnak tűnik: letekerek X percet Y erősségre állítva, elégetek Z kalóriát és a végén el tudom mondani magamnak és a barátaimnak, hogy mit csináltam. Ha csak tornázgatok, az mintha nem lenne annyira konkrét – szétfolyóbb, nincs annyira eleje meg vége, nincs benne X meg Y… És végig oda is kell rá figyelni, vissza kell emlékezni a gyakorlatokra, nem tudom bambán nyomni a pedált, esetleg közben a TV-t nézve. Sokan vannak, akiknek ez a saját testükre odafigyelés idegen, nehezen vagy egyáltalán nem barátkoznak meg vele.

Sajnos az idősebb és/vagy betegebb emberek között találjuk a legtöbb olyant, akit nem lehet rávenni erre a saját testre figyelésre. Nem is csoda: öreg, beteg testünkre figyelni nem túl kellemes, azzal szembesít, hogy mennyire tönkrementünk.

Ezért nagyon hasznosak a torna-kazetták, DVD-k, mert megadják a ritmust, diktálnak, helyettünk észben tartják, hogy mit kell csinálni. Persze ezek nagy része egészségeseknek szól – gyógytorna-DVD is létezik, de sajnos kifejezetten tüdősöknek való pillanatnyilag magyar nyelven nagyon kevés.

Szerencsére vannak kísérletező hajlamú orvosok, fizioterapeuták a világban; van például aki a Wii Fit eszközt is bevetette COPD-sek edzéséhez, méghozzá jó eredménnyel. Nyilván asztmásoknak, szilikózisosoknak és szívbetegeknek is ugyanolyan hasznosak ezek a kütyük. Gondolom én. Azért mert nekem COPD-m van, őket se zárjuk ki már a jóból…

És ha már eszközökről van szó, hadd említsem meg az egyik kedvencemet, az erősítő gumiszalagot (resistance band, resistance loop, exercise band, Thera-band, Pilates-band és még ki tudja hány néven lehet vele találkozni). Olyan anyagból vannak, amely közel egyenletes erőt fejt ki, miközben nyújtjuk, ellentétben a hagyományos gumival, ami egyre nagyobb erővel húz vissza – és ezáltal alkalmasak a legkülönbözőbb mozdulatok kismértékű nehezítésére. Eredetileg rehabilitációhoz fejlesztették ki (gondolom a Thera-band neve a terápiából származik) és később terjedt el a profi és hobbi testedzők között. Nagyon jók, különösen olyan embereknek, akiknek a mozgását korlátozza valami (túlsúly, tüdőbetegség, fájó izület…); és nem drágák, érdemes kipróbálni!

• Mint föl-föl dobott beteg

Ha valakinek időben vagy pénzben nem fér bele, hogy hetente gyógytornászt vegyen igénybe, annak ajánlható, hogy például havonta iktasson be egy foglalkozást, térjen vissza hozzá, mint az a kő Ady versében. Ilyenkor meggyónjuk bűneinket, lerójuk a penitenciát és kapunk akkora impulzust, hogy egyedül is eldolgozgatunk egy ideig; amikorra pedig lanyhul a szorgalom, a gyógytornász ismét felpörgetheti a lelkierőnket.

• Tüdő- és lelkigyakorlatok

Nem szabad szégyellni azt, hogy tulajdonképpen lelki segítséget veszünk igénybe! Ismétlem: aki korábban nem sportolt, annak nem könnyű ráéreznie az ilyesfajta testmozgás élvezetére, annál könnyebb viszont elhagyogatnia a napi penzumot. Érzésem szerint van olyan is, aki nem azért hagyja abba, mert túl nehéz a dolog, hanem azért, mert túl könnyű, egyszerű. Lelkünk mélyén úgy érezzük, hogy ha ilyen egyszerű, akkor biztos nem sok hatása van. És ha már egyszer abbahagytuk, akkor mintha szégyellnénk újrakezdeni, ami pont annyira paradox lelki reakció, mint amilyen gyakori, szerintem legalábbis.

Egy gyógytornász nemcsak a szakmai tanácsaival tud segíteni, hanem ezeken a kis esendőségeinken is átlendít. Aztán akkor egy ideig működünk megint, mint a felhúzott óra. Vagy hogy korszerűbb legyek: mint egy olyan óra, amelyikben kicserélték az elemet.

Máshol is (bár messze nem elég helyen) lehet olvasni a gyógytorna előnyeiről, pl. itt. És említést érdemel a vízitorna is!

• Egy érdekes kísérlet

Aki nem hiszi, hogy él valami idegenkedés bennünk a gyógytornával szemben, annak ajánlok egy gondolatkísérletet.

1.) Képzeljünk el valakit, aki a munkája miatt egész nap áll vagy ül, szóval az izmai merevek is, gyengék is, a dereka is fájdogál néha, de egyébként egészséges. Ha ez megvan, világosan látjuk magunk előtt az illetőt, akkor képzeljük el, hogy nekibuzdul és elhatározza, hogy konditerembe fog járni, segít egy kicsit magán. Ezt is könnyen el tudtuk képzelni, igaz?

2.) Figyelem, most egy nehezebb feladat következik. Képzeljünk el egy másik, ugyanilyen embert, aki szintén nekidurálja magát, hogy nyamvadt testét formába hozza és ehhez azt találja ki, hogy elmegy egy gyógytornászhoz.

Ugye hogy ez már nehezebben ment? Na de csak most jön az igazi izzasztó kérdés ám!

3.) Próbáljuk meg értelmesen elmagyarázni, hogy miért ne mehetne egy amúgy egészséges, ám tök egészségtelen életmódot folytató egyed pont egy gyógytornászhoz annak érdekében, hogy formába hozza őt.

???

• Gyerekek, unokák, barátok és a kelkáposzta

Kezdjük a végén: hogy kerül ide a kelkáposzta?

Van egy régi pesti mondás arról, hogy ha valami lelkileg eredendően taszít bennünket, azt nem könnyű velünk megkedveltetni.

Utálom a kelkáposztát és ennek örülök!
Ha ugyanis szeretném, akkor megenném.
Pedig utálom.

 
Valahogy így vannak a gyógytornával is sokan: nem fáj, nem nehéz, nem veszélyes… csak éppen viszolygok tőle. És ezen nem szokott segíteni a fenyegetőzéssel határos kioktatás (inkább ront):

  • Ha nem tornázol, tönkre fogsz menni!
  • Ezzel tartozol magadnak és a családodnak! ☠☠
  • Nézd csak meg a Hufnágel Pistit, ha ő képes rá, te miért nem?☠☠☠

Amikor idős, beteg embereket akarunk rávenni valamire, nem árt, ha van nálunk egy extra adag felturbózott empátia. Ha nehezen értjük, miért vonakodnak megfogadni brilliánsan logikus érveinket, gondoljunk egy kicsit a kelkáposztára…

A hatékony empátia többkomponensű elegy. A fő alkotóelem a türelem, amiről könnyű megfeledkezni, nemcsak annak, aki túl kevéssé érzi át a másik ember lelkiállapotát, hanem annak is, aki nagyon lelkesen szeretné rávenni az illetőt valami általa fontosnak tartott dologra. Miközben izgatottan próbáljuk átadni a tudásunkat, felkelteni az érdeklődést, jusson eszünkbe, hogy mi magunk mennyire idegesen vissza tudunk húzódni mások hasonló kísérleteikor amíg még nem vagyunk készen az új dolog befogadására, mennyire nyomulásnak tud tűnni a kicsit is túlzásba vitt jószándékú rábeszélés.

Rokonok, barátok – és elsősorban a fiatalok – nagyon sokat tudnak segíteni. Kedves rábeszéléssel. Azzal, hogy szereznek gyógytornászt. Ott vannak, amikor a gyógytornász bemutatja a gyakorlatokat, együtt csinálják végig és segítenek megjegyezni. Amikor nem jön a gyógytornász, ráveszik a beteg embert, hogy együtt csinálják a gyakorlatokat. Elhitetik vele, hogy a kedvükért vegyen részt ebben, mert különben el lesznek keseredve. Elmagyarázzák hatodszor is, más szavakkal, amit nem fogott fel igazán. Elmondják hetedszer is, hogy gyors, látványos változások ebben általában nincsenek, de hosszú távon nagyon jót tesz. Néha ál-aggódóan megkérdezik, hogy ‘biztos nem lesz sok?’ – ettől be szokott indulni a ‘megmutatom én’ reakció. Beszélgetnek vele arról, mit éreznek közben. Akinek az állapota engedi, leviszik egy edzőterembe és megmutatják neki, mit hogy kell használni, hadd mesélje majd az öreg a szomszédoknak, hogy ‘a fiam is ezt szokta mondani, mikor nincs kedve velem lejönni gyúrni, ilyenek ezek manapság’. Segítenek neki az interneten megtalálni oktatóvideókat, gyógyszertárakat, akármit – az öregek nagy része kívül van az internet világán (és pont annyira viszolyog tőle, mint a gyógytornától).

Nem mondom, kell hozzá kitartás, de ha nem vagyunk türelmetlenek, akkor nem csak a fizikai hasznát hozza meg a dolog, hanem egy kicsit közelebb is kerülünk egymáshoz, ráérzünk arra, hogyan látják ők a világot, mitől félnek, mi idegen nekik.

Én mindkét szülőmmel eljátszottam ezt (változó sikerrel) és jólesik visszagondolni rá. Úgy gondolom, azt remélem, adtam nekik valamit.

Azt viszont tudom, hogy kapni biztosan kaptam.


HOZZÁSZÓLÁSOK EZENTÚL ITT TEHETŐK!

Sportlégzés (Sport az egész élet!)

Utolsó módosítás: 2018-03-25

Avagy a helyes légzés edzés közben, ami nem ugyanaz, mint a légzés helyes edzése. Ha össze tetszett zavarodni, tessék szépen tovább olvasni.

Ha nem, akkor is!!

Tartalom

Más az edzés, más a légzőtorna

Más dolog szuszogástudományi szempontból az, amikor edzünk (állapotunktól függően ez lehet egyszerűen egy séta is), illetve amikor légzőtornát végzünk. ‘Edzés’ alatt azt értem, hogy valami olyat csinálunk, ami megemeli a pulzusszámunkat, amihez több oxigénre van szükség.

Nem mindegy, hogy légzőtornázunk vagy légtornázunk!

 
Figyeljünk nagyon arra, hogy ha testedzés közben akarjuk növelni az oxigénbevitelt, akkor

  • ne erőltessük túl sem a kilégzést,
  • sem a belégzést,
  • és ne tartsunk szünetet egyik után sem!

Azaz ne próbáljunk meg annyit beszívni, amennyit csak bírunk, mintha nagyon idős korunkban akarnánk a születésnapi tortánkon elfújni az összes gyertyát és ne igyekezzünk az utolsó köbcenti levegőt is kipréselni magunkból, mintha az utolsó gyertya nem akarna elaludni; továbbá ne tartsuk vissza a lélegzetünket sem a beszívás, sem a kifújás végén.

ne erőltessük a kilégzést

Mindegyik mutatvány fárasztó és terhelés nélkül is elszédülhetünk tőle.

Más a helyzet nyugalmi állapotban végzett légzőgyakorlatoknál: ott hasznos, ha naponta néhányszor nagyon kiürítjük és teleszívjuk a tüdőnket, hogy megtisztítsuk a pangó levegőtől, vagy ha rövid szünetet tartunk a belégzés és/vagy a kilégzés után. Ilyenkor egy kis szédülés felléphet és nem jelez bajt, nem is okoz gondot, főleg, ha ülünk; ám ha testmozgás közbeni légszomj közepén kínáljuk meg magunkat egy kis extra szédülés-adaggal, annak akár elesés is lehet a vége. Ami különösen lépcsőn nagyon mókás és előnyös.

Perverzül hangzik talán, de a testedzés kategóriába beleértem azt is, amikor a betegségünk (pl. COPD, asztma, szilikózis, szívbetegség) miatt nem jutunk elég oxigénhez, mert ilyenkor is (sőt, ilyenkor igazán) érvényesek ugyanazok a szabályok, mint gyaloglás, lépcsőzés közben:

Koncentráljunk az erőteljes, de nem erőltetett, egyenletes kilégzésre!
És ha megy: a hasi belégzésre is.

 
Nehéz körülmények között, légszomj esetén ez a legjobb módszer tapasztalataim szerint. A tapasztalatokat egészségesen hegyen futással, lépcsőzéssel szereztem, aztán a betegség segített, hogy ne kelljen ennyit dolgoznom egy kis légszomjért…

Persze az az igazi, ha valaki edzés közben is tud arra figyelni, hogy a mellkasi légzés mellett a hasi belégzést se hanyagolja el. Tulajdonképpen ‘csak’ arról van szó, hogy lazítsuk el a hasizmainkat, mert így be tud áramolni a levegő a tüdő alsó részébe, de ezt mozgás, terhelés közben lényegesen nehezebben megtanulhatónak tartom, mint a kilégzés szabályozását, ezért érdemes először arra koncentrálni.

Nyilvánvaló ugyan, de megérdemel egy rövid említést: a fizikai munkára is érvényesek az itt leírtak. Attól még, hogy nem súlyzózásnak, hanem cipekedésnek hívunk valamit, nem vonatkoznak rá más szabályok…

Ha a légzésre összpontosítunk, annak az oxigénbevitel növekedésén kívül – különösen beteg embereknél – még egy hatalmas előnye van: a légszomjnál szükségszerűen fellépő pánik, halálfélelem sokkal gyorsabban oldódik. Nem véletlen, hogy a legtöbb relaxációs technikában központi szerepet játszanak a légzőgyakorlatok. (Egy kiragadott példa a téma nagy irodalmából: a progresszív relaxációról itt olvashatunk.)

Hiába no, az emberiség már nagyon régen rájött arra, hogy levegőhöz jutni kellemes.

Az edzési légzés gyakorlása nyugalomban és különböző terheléseknél

A terhelésnél, pláne a komolyabb légszomjnál alkalmazandó technikákat érdemes – mit érdemes, nagyon fontos! – gyakorolni olyankor, amikor épp semmi bajunk, különböző mértékű terheléseknél:

  • fekve,
  • ülve,
  • nyugalomban,
  • egyhelyben állva,
  • laza séta közben,
  • gyaloglás közben,
  • lépcsőzés közben.

Két dolog miatt rettentő fontos a gyakorlás:

  1. Amikor erős légszomjunk van, nagyon erős a késztetés a kapkodó, ziháló, csak a felületes mellkasi belégzést erőltető levegővételre. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy nem ez a jó megoldás, ha nem gyakoroltuk egy kicsit a helyes légzést ‘békeidőben’, könnyen győzhet a reflex. A nagyon rossz reflex.
  2. Ki kell tapasztalnunk, hogy különböző mértékű oxigénhiány esetén milyen a jó légzés-ritmus.

Amikor nyugalomban már jól megy a dolog, akkor próbáljuk ki terhelésnél is, pl. menjünk föl annyi lépcsőn, ami már (nem túlzott) erőfeszítést igényel és koncentráljunk közben is és utána is a légzésünkre. Ezzel nagyon jól fel tudjuk készíteni magunkat testileg-lelkileg az igazán nehéz időszakokra.

A gyakorlásnak nagyon hasznos segédeszközei az edzőmaszkok és a PEP maszkok, melyekről itt írok.

Jóból is megárt a sok (túllégzés, józan paraszt, Buteyko)

Fontos, hogy erőltetetten csak addig vegyünk levegőt, amíg tényleg szükség van rá – a nagy mutatvány annak a megtanulása, hogy csak a szükséges mértékben szuszogjunk. A józan paraszti ész azt mondja, hogy minél több mély levegőt veszünk, annál jobban el leszünk látva oxigénnel, igaz? Nos, a józan paraszti észnek ezúttal nincs igaza. (Rúgjon be vagy maradjon meg a földművelésnél. Esetleg mindkettő.)

Az erőltetett légzés közben (pontosabban: az erőltetett és főleg: gyors kilégzés miatt) túlságosan lecsökken a vérben a széndioxid-szint, ami fura módon akadályozza az oxigénnek a vérből a sejtekbe való átjutását. Az oxigénnek végülis a sejtekbe kell eljutnia, az útja ezeken az állomásokon keresztül vezet:

     külvilág ==> tüdő ==> vér ==> sejtek
                                |
                         Ehhez a lépéshez
                          kell elég CO2!

Az utolsó lépésnél, a vérből a sejtbe való átkerülésnél szükség van bizonyos széndioxid-koncentrációra; ha az erőltetett légzéssel túl sok CO2-t veszítünk (túl sokat fújunk ki), akkor hiába hoztunk be oxigént, hiába került az be a véráramba, a sejtbe csak túl kis része tud átjutni, a cél előtt megtorpan. Ezt a jelenséget először Christian Bohr (az atommodell megalkotójának édesapja) írta le 1904-ben, azóta sokkal részletesebben ismerjük a mechanizmusának részleteit is. Akit érdekel a téma tudományos részletességű leírása, az például itt olvashat utána.

Nekünk nem kell az élettani részleteket ismernünk (hiszen alapvetően józan parasztok szeretnénk lenni, nem pedig tudósok) – elég, ha megjegyezzük, hogy a túlzott légzés nemcsak fárasztó, hanem éppenhogy nem is éri el a célját. Akár hiperventillációhoz is vezethet: a sejt oxigénért ordít, a tulajdonosa levegő után kapkod, közben túl sok széndioxidot veszít, az oxigén ott toporzékol a hemoglobinban és nem tud eljutni a sejtbe. És az egész csak fokozódik.

A legfontosabb tanulság: meg kell tanulni MINDIG csak annyira erősen lélegezni (sportolás közben is!), amennyire tényleg szükségünk van. Ez egyébként a Buteyko módszernek is az egyik alapja, egy másik pedig az, hogy növelnünk célszerű a légszomj-tűrőképességünket például olyan légzőgyakorlattal, melynek során rövid ideig kilégzés után nem veszünk levegőt. Ezzel elérhetjük, hogy ellen tudunk majd állni nehéz helyzetben a rossz késztetésnek, amely a levegő utáni kapkodást eredményezné. Én is csinálok ilyen gyakorlatokat, ajánlani is tudom, hozzátéve persze, mint mindig: ne erőltessük túl! Főleg tüdőbetegek ne.

A széndioxidnak ráadásul abban is fontos szerepe van, hogy milyen gyakran veszünk levegőt, vagyis abban, hogy terhelésnél milyen hamar kezdünk el erőltetetten lélegezni. A belégzést elsősorban a vérben lévő széndioxid bizonyos koncentrációjának túllépése indítja be, nem az oxigén alacsony szintje – ezt azon olvasók tudják, akik már foglalkoztak a Buteyko módszerrel (netán orvosok) – de az emberek többsége nem. Amikor az agyban lévő érzékelők úgy találják, hogy túl sok a vérben a széndioxid, akkor parancsot adnak a belégzésre. De mennyi a ‘túl sok’?

Több dologtól függ, hogy mekkora CO2 szintet érzékel a szervezet túl soknak, tehát olyan nagynak, hogy már belélegezni kell. Sajnos ha valaki rendszeresen túl erőteljesen lélegez, akkor eközben túl sok széndioxidot fúj ki és a szervezete hozzászokik ehhez az állapothoz, lecsökken az a CO2 szint, amelynél neki légzési ingere támad – már nyugalomban is. Amikor aztán elidul a lépcsőn, akkor ez a hatás drasztikussá válik. A terhelés miatt gyorsan elkezd nőni a CO2 szint, a szervezet számára szokatlanul magassá válik, amitől egyre kapkodóbbá válik a légzés és kész a kifulladás vagy akár ájulás is. Ráadásul ha alacsony a nyugalmi széndioxid-szintünk, akkor annak egy adott mértékű növekedése százalékosan nagyobb, mint amikor nagyobb az alap-szint, ezért hevesebb belégzési ingert vált ki. (Ha 1 egységgel nő a CO2 koncentráció és 10 a nyugalmi szint, akkor ez 10% növekedés, de ha 50 az alapszint, akkor csak 2%. A tíz százalékos növekedés nyilván felébresztheti azt a szabályzórendszert, ami a 2 százalék hatására még a füle botját sem mozgatja.)

A Buteyko módszerről például Barna Miklós Ferencnek ‘A légzés gyógyító ereje’ című könyvéből tájékozódhatunk; a neten számos leírást találni, melyek jelentős része sajnos nagyon csodaszer- és reklámízű, legalábbis számomra. Egy (nem ilyen) cikk például Zubreczki Judit leírása.

Egy tömör összefoglaló részemről: A széndioxid nemcsak a fröccsben hasznos. Na jó, ez talán tényleg túl tömör.

Mert a sörben is.

A légzés üteme edzésnél

•• Gyaloglás, lépcsőzés, futás

Testedzés közben az oxigénszükséglet és a fáradtság függvényében más-más tempójú légzés a legjobb, ezt ki kell tudatosan tapasztalni. Kényelmes séta közben az a legkellemesebb, ha 3-4 lépésre elnyúlik a kilégzés és a belégzés; a lassú ütemű légzés lelassítja a pulzusunkat is, megnyugtat. Persze ez nyilván változik egyénenként, lehet, hogy valaki arra esküszik, hogy 3 lépésnyire nyújtja a belégzést, ötre a kilégzést – mindenki kísérletezze ki magának.

Biztosan van olyan, aki szereti a matekot és számára a π lépésenkénti levegővétel az optimum, különösen körséták esetén. Nekik csak azt üzenem, hogy fejben integrálás közben se feledkezzenek meg a helyes légzésről, főleg a kilégzésről!

•• Dinamikus mozgás (torna, tánc, küzdősport…) és a pöfékelő légzés

Nem csak teljesen egészséges emberek szembesülnek azzal a problémával, hogy vagy a komplikáltabb mozgásra figyelnek és elfelejtenek levegőt venni, vagy a légzésre és akkor meg összezavarodik a mozgás – például egy COPD beteg is táncolhat, csak ő hamarabb elfárad (és nála még fontosabb a jó légzéstechnika). A tipikus rossz megoldás az, hogy sokáig visszatartjuk a levegőt a nagy koncentrálás közben, vagy zihálva és felületesen lélegzünk. Nyilván felületesen, hiszen szaporán mélyeket lélegezni lehet ugyan, de ez egy önmagában is fárasztó gyakorlat, testedzés közben kivitelezhetetlen. Arról, hogy amikor figyelünk valamire, akkor visszatartjuk a lélegzetünket itt olvashatunk egy kis leírást, amiből kiderül, hogy amikor sietünk valahová, akkor ugyanezen okból fulladunk ki pár lépcsőn felszaladva.

Ha a jó légzés segítségével hosszabb ideig tudunk csinálni valamit, az azt is jelenti, hogy a fizikai fáradtság és az izgalom kisebb hatással lesz a koncentrációnkra, erősebben oda tudunk arra figyelni, amit csinálunk – kevesebbet fogunk hibázni és jobban fogjuk élvezni a dolgot. Ha autót szerelünk, hamarabb megtaláljuk a hibát, ha sportolunk, táncolunk, jobban élvezzük a mozgást, ha fáradtan nagy forgalomban vezetünk, kevesebb balesetveszélyes helyzetbe kerülünk.

Egy jó megoldást, amit pöfékelő légzésnek kereszteltem, az ökölvívóktól lehet eltanulni, nekik két trükkjük van. Az egyik: ütésváltás közben szándékosan apró adagokban fújják ki a levegőt. Ez gyakran hallható is, mert sokan éles, sziszegő hangot adnak ki közben. Mivel minden kifújás rövid, ezért lassan fogy el a levegő, ki tudják várni a pillanatot, amikor ismét megtölthetik a tüdejüket; a belégzés automatikus lesz, hiszen már eléggé kiürült a tüdő.

A másik trükk, hogy amikor viszonylagos nyugalom van – távolabbról méregetik egymást az ellenfelek vagy szünet van – akkor szándékosan viszonylag mélyeket lélegeznek erőteljes kifújásokkal, vállukat, nyak- és arcizmaikat nem megfeszítve (mert az sok oxigénbe is kerül és akadályozza is a légzést). Feltöltik az oxigénraktárakat és lecsökkentik kicsit ezáltal a pulzusukat.

Az ökölvívók légzéstechnikájáról például itt vagy itt láthatunk oktató videót – sajnos ezek angol nyelvűek (magyart még nem találtam), de az első igazi ínyenceknek való, mert török feliratozása van. A teniszezés közbeni helyes légzésről szóló magyar nyelvű leírást olvashatunk itt és itt; a súlyzózás közbeni légzésről pedig itt.

A második trükköt könnyebb megtanulni, csak arra van szükség, hogy a mozgás rövidebb-hosszabb szüneteiben ne felejtsünk el mélyebbeket lélegezni (nem erőltetetten persze) és lazítsuk el az izmainkat.

Az apránként kifújós trükk sem bonyolult önmagában – de azért nem megy egyszerre és magától akkor, amikor valami másra nagyon oda kell figyelnünk. Nyilván érdemes gyakorolni úgy, hogy magára a mozgásra nem kell túlzottan figyelni, például egyedül és lassítottan végezve valamilyen gyakorlatot. Amikor lassú tempóban már jól megy, akkor lehet kezdeni fokozatosan gyorsítani a mozgást. Tulajdonképpen csak arra kell figyelni, hogy az apró kifújást ne kövesse belégzés, mert akkor állandó sekélyes levegővétel lesz a dologból – nem egy varázslat, de el lehet azért művészkedni vele egy ideig, míg reflexszerűvé válik.

A sekélyes légzés valahogy így ábrázolható:


    +--+  +--+  +--+  +--+
    |  |  |  |  |  |  |  |
    +  +--+  +--+  +--+  +--+

a pöfékelő légzés pedig így:


    +--+           +--+
    |  |           |  |
    |  +--+        |  +--+
    |     |        |     |
    |     +--+     |     +--+
    |        |     |        |
    |        +--+  |        +--+
    |           |  |           |
    +           +--+           +--

A belélegzés után lépcsőzetesen engedjük ki a levegőt.

Ki kell persze alakítani a kifújások ütemét, ami bokszolóknál egyszerű: minden ütésnél, blokkolásnál, erőteljesebb elhajlásnál fújnak egyet – de tornánál, táncnál, sztep-aerobiknál, satöbbinél nincs ilyen fix kapaszkodó. Lehet minden nagyobb mozdulathoz vagy minden másodikhoz kötni a kilégzést; azt hiszem, erre nincs általános recept.

Egy másik megoldás lehet, hogy egyáltalán nem próbáljuk meg mozdulatokhoz kötni a kifújásokat, hanem valamilyen saját ütemre pöfékeljük ki apránként a levegőt, aztán megint beszívunk belőle egy nagyobb adagot (persze nem próbáljuk túlságosan sem kiüríteni, sem teletölteni a tüdőnket).

A legegyszerűbb módszer az, hogy egyetlen dologra figyelünk: hogy időnként legyen egy erőteljes kifújás, ami után automatikusan veszünk egy mély lélegzetet és nyitva tartjuk a szájunkat, így jó esetben fokozatosan zötyköljük ki magunkból a levegőt. Ha mégsem, mert annyira kell a mozgásra figyelnünk, hogy teljesen megfeledkezünk a légvételről és visszatartjuk a levegőt vagy csak sekélyesen légzünk, akkor sincs nagy baj – időnként azért az erőteljes kifújás utáni levegővétellel feltöltjük az oxigénraktárakat.

Arra sincs recept, hogy kinek melyik módszer jön be leginkább.

Unalmas is volna az élet, ha mindenhez lenne kotta.

A kilégzés, mint ütemező

Amikor intenzívebbé válik a mozgás, mert szaporábban gyalogolunk vagy lépcsőn megyünk fölfelé, több oxigénre van szükségünk. A légzés ütemének beállítása érdekében vihetünk magunkkal metronómot, ami szép is és megnyugtató is a hangja, de nem praktikus.

a légzés ütemezése

A légzés ütemét ilyenkor legjobban inkább a kifújás intenzitásának szabályozásával tudjuk magunknak beállítani. Tapasztalatom szerint ha a kilégzésre koncentrálok, a belégzés magától beáll, nem is nagyon kell figyelni rá. Amikor több oxigénre van szükségem, akkor erőteljesebben fújom ki a levegőt, elnyújtva a kilégzést annyira, amennyire még jólesik – igyekszem eltalálni azt a pontot, amikor nem túl rövid a kilégzés, mert úgy kevesebb oxigénhez jutok és nem is túl hosszú, mert az fárasztó és megpörgeti a szívemet. Tehát két dologgal lehet játszani a tuningolásnál:

  • a kifújás erősségével
  • és a hosszával.

Egyenletes beszívás, kifújás, a gumimatrac és a takarékoskodás

Érdemes figyelni arra, hogy lehetőleg maga a beszívás és a kifújás egyenletes legyen, akár fél másodpercig tart, akár 4 másodpercig, tehát ne legyen az elején egy nagyon erős lőket, mert azt követően tipikusan elakad a folytatás. Ez is meglepő annak, aki még nem gyakorolta: ha nagyon erős indítással kezdünk, kevesebbet fogunk tudni beszívni vagy kifújni és ráadásul fárasztóbb is így.

Persze gondoljunk csak bele: amikor egy lufit vagy egy gumimatracot akarunk felfújni, akkor hosszan, egyenletesen szívjuk be és préseljük ki a levegőt. Na ugye! Most már csak a gumimatracot kell eldobni és meg is van a jó módszer. Vállalkozó kedvűbbek persze vihetik magukkal a matracot a sétájukra, de úgy vettem észre, hogy a gyógytornászok ezt valamiért nem szokták ajánlani.

És az nagyon nem mellékes apróság, hogy a lökésszerű légzés fárasztóbb is. A tüdőbeteg azért kapkod levegő után, mert oxigénhiánya van, namármost ha maga a légzés túl sok energiát fogyaszt, akkor ahhoz még több oxigén kell – és már kész is az ördögi kör a nyakunk körül és egyre szűkebbre fonódik. A levegővételnek energiatakarékosnak célszerű lennie.

A hasi légzés a fentebb leírtak miatt is jó: takarékos. Tipikusan kevesebb izommunkával jár, mint a mellkasi légzés erőltetése.

Vegyünk példát a perselymalacról, ő takarékos is, nem is szégyelli kidülleszteni a hasát belégzés közben és lám milyen boldog:

hasi légzés

• Csak orron át?

Sok helyen olvashatjuk azt a tanácsot, hogy testedzés közben is orron át lélegezzünk, mert az orr szűri a levegőt és a száj fokozott kiszáradása is elkerülhető. Ezzel egyet is értek, azzal a kiegészítéssel, hogy: ameddig megy. Ha kezd légszomjunk lenni, akkor próbálkozzunk először a szájon át való kilégzéssel, fújtatással és amikor már ez sem elég, akkor bevethetjük a szájon át való belégzést is. Nekem fura módon sokszor bejön a sziszegős belégzés ilyenkor – a számmal egy (nem nagyon kicsi) rést képzek. Talán azért tud ez jól működni, mert a belégzés kismértékű lelassítása miatt jobban meg tudom tölteni a tüdőmet, ki tudja?

Én nem, az biztos. De enyhe légszomjnál be szokott válni, úgyhogy nem magyarázok, sziszegek.

• Kétfázisú szuszogás

Egy másik trükk, amiről nem tudom, miért működik, az a kétfázisú légzés. Lépcsőzés közben vagy hegymenetben szokott lenni egy olyan fáradtsági szint, amikor jólesik két lépésben, két fázisban beszívni és/vagy kifújni a levegőt, akár orron, akár szájon át lélegzem éppen. Érdemes vele kísérletezni és aki rájön, hogy ez miért jó, írja már meg, legyen olyan drága.

A helyes megfejtők között kisorsolok egy marék finom oxigénmolekulát.

Mi legyen a lépcső tetején és a cekker lerakása után?

Azt figyeltem meg magamon még egészséges koromban, hogy lépcsőn fölfutva, amikor elértem a tetejét és erős légszomjam volt, akkor megálltam és a légzés tempójából visszavéve vadásztam kétségbeesetten szédelegve az oxigénmolekulákra. Érthető reakció: fáradt vagyok, jólesik a fárasztó erőltetett légzést abbahagyni.

Aztán egy ihletett pillanatomban rájöttem, hogy jobban járok, ha nem állok meg, hanem egészen lassan sétálok (ez súlyos tüdőbetegeknél nyilván nem előnyös) és figyelek arra, hogy egy ideig ugyanolyan intenzíven vegyem a levegőt, mint a lépcsőzés közben. Jól eshet, ha csípőre tesszük a kezünket, ez valahogy tágítja a tüdőt – figyeljük csak meg a vágtázókat célbaérés után milyen gyakran csípőre tett kézzel sétálgatnak! Az erőteljesebb légzés folytatása nekem nagyon bevált, merem ajánlani (és várom a hozzászólásokat) – tehát a szabály:

Megálláskor ne engedjük azonnal lanyhulni a légzés ütemét!

 
Számomra logikusnak tűnik a dolog: idő kell a szervezetnek, míg visszatér a nyugalomba és ezalatt változatlanul szüksége van az extra oxigénadagra. Ha nem kapja meg, akkor felpörög a szív, mint az eldugult porszívó motorja és ez nagyon kellemetlen, sőt, veszélyes.

Ez az egész nyilván nem csak a lépcsőnjárásra igaz: ha egy nehéz cekkert kellett ellenszélben hazacipelnünk és ettől fulladtunk ki, akkor is figyeljünk az intenzív légzés

  • átmeneti fenntartására
  • és fokozatos lazítására

megállás után. És persze nem csak megállásnál, hanem kényszerű lassításnál is ez a jó módszer. Ez így leírva logikusnak tűnik, mégis könnyű megfeledkezni róla, főleg azért, mert az erőteljes légzés is munkavégzéssel jár és a testünk vágyik a pihenésre. Ő is menne már zuhanyozni szívesen, szegény tüdő szakit mégis meg kell kérnünk, hogy a műszak végén maradjon még bent egy kicsit rendet csinálni és kiszellőztetni a többiek érdekében.

ÖSSZEFOGLALÁS: A GYAKORI HIBÁK
  • akkor is erőltetve lélegzünk, amikor még nincs rá szükség
  • visszatartjuk a lélegzetünket (aggodalom vagy koncentráció miatt)
  • kombináljuk az előző kettőt: észrevesszük, hogy nem vettünk levegőt és elkezdünk gyorsan zihálni
  • akkor is szájon át légzünk, amikor még bírnánk orron keresztül is
  • akkor is erőltetjük az orron át légzést, amikor már rosszul bírjuk
  • csak a mellkasi légzést használjuk, a hasi légzésről megfeledkezünk
  • a belégzést (ritkábban a kilégzést) túlerőltetjük, azon a ponton túlvisszük, ahol már erőlködni kell
  • túl gyorsan kapkodjuk a levegőt
  • a beszívás vagy kifújás nem egyenletes, hanem túl nagy lökéssel indul
  • erőfeszítés vagy nyújtás közben nem kifújjuk a levegőt, hanem beszívjuk vagy visszatartjuk
  • nehéz erőfeszítés befejezése után azonnal abbahagyjuk az erőteljes légzést

 
Nna, ezt jól összefoglaltam. Az olvasónak most már csak annyi a feladata, hogy szép sorban elkövesse az összeset… (Menni fog! Nekem sikerült.)
 

HOZZÁSZÓLÁSOK EZENTÚL ITT TEHETŐK!

HAM

Utolsó módosítás: 2018-08-21
Tartalom

HAM – Helyesen Adagolt Mozgás

Hát ez elsőre nem hangzik túl komplikáltnak, pedig ebben van ám a tudomány! Elég nagy mutatvány a helyes edzés-adagolás kikísérletezése beteg ember számára, pláne egyedül. Márpedig legtöbben egyedül vagyunk, kevesekre vigyáz állandóan egy gyógytornász végzettségű őrangyal, már csak azért is, mert túl kevesen vannak azzal tisztában, hogy mennyit tudnának segíteni magukon szuszogó- és egyéb tornákkal, sétával, mozgással, hogy mennyire fontos lenne legalább időnként útmutatást kérni gyógytornásztól. És persze őrangyalból is elég gyenge a felhozatal.

Akinek beteg a tüdeje és elhagyja magát, nem mozog, annak az állapota sokkal gyorsabban romlik. Könnyebben megtámadják fertőzések, nehezebben gyógyul ki belőlük, rosszabb a kedélyállapota is.

Ahogy a kezelőorvosom mondta nekem (és biztosan sok más betegtársamnak): A passzív, magát elhagyó COPD-s először megáll, aztán leül, aztán lefekszik, aztán meghal, ez ilyen egyszerű és ilyen kegyetlen. Mozogni kell!

És ugyancsak ő mondta, amikor a helyes testedzésről kérdeztem: Óvatosnak kell lennie, mert érzékeny egyensúlyban van a szervezete!

Ezen a ponton visszakanyarodom a mottóhoz, az Egyes Számú Szabályhoz: Mozogj, különben kinyírod magad, de ne ész nélkül, mert akkor épp azzal nyírod ki magad.

Miért és hogyan kell kímélnünk magunkat?

A beteg tüdő kevesebb oxigént tud felvenni, így aztán leadni is, ezért a szívnek nagyobb ütemben kell körbekergetnie a vért a szervezetben. Egy szívverés alkalmával csak kevesebb oxigén jut el a szervekhez, melyeknek adott mennyiségre van szükségük percenként, tehát percenként többször kell összehúzódnia a szívnek. Egyszerű szöveges példa, amelyből kijön, hogy tüdőbeteg embernek tipikusan miért magasabb a pulzusa.

A példa diszkussziója az, hogy az eleve jobban megterhelt szivet csak óvatosan szabad tovább terhelni, ezért nem szabad egy COPD-snek olyan sportot űznie, ami tartósan nagyon megemeli a pulzusszámot. Viszont ebből nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy egyáltalán nem mozgunk, mert akkor sokkal gyorsabban fog romlani az állapotunk. Moldova György örökbecsű idézete ide is passzol:

Nicht ugribugri, nur langsam spazieren!

Legalábbis annyira langsam, hogy a pulzusunk csak egy kicsit menjen a nyugalmi érték fölé.

A másik kímélendő alkatrész a tüdő maga. Ha erősen, hosszan zihálni kell, az önfenntartó köhögési, fulladási rohamot tud kiváltani. A következtetés most is ugyanaz: Kerülendő a tartósan erős fizikai aktivitás.

Az erős fizikai aktivitás definíciója persze az aktuális állapotunktól is függ, no és még az időjárástól is. Nyilvánvaló, hogy ha épp most gyógyultunk fel egy influenzából, akkor kevesebbet bírunk a saját átlagunknál; de arról se feledkezzünk meg, hogy a nagy meleg, különösen a direkt, tűző napsütés önmagában is megterheli a szervezetet, felgyorsítja a pulzust.

Miért nehéz a mozgás adagolása?

Akinek kicsi a fizikai teljesítőképessége, sőt, légszomj is könnyen felléphet nála, annak számára nagyon ijesztő élménnyé tud válni már mindenféle fizikai aktivitás megkezdése is. Nem is kell hozzá légszomj; a gyengén működő, az oxigénhiánytól gyorsan begörcsölő izmok érzete bizony már önmagában rémisztő és megalázó, akár sportolt korábban ezen izmok gazdája, akár nem, ezt bízvást állíthatom.

Aki soha nem sportolt, az gyorsabban megijed és abbahagyja az egészet; akinek van valamilyen sportmúltja, az meg könnyen a túlerőltetés hibájába esik és kinyírja magát, megszegvén az Egyes Számú Szabályt, vagy belehajszolja magát olyan kellemetlen élményekbe, amelyek hatására aztán ő is végleg visszariad az egésztől – ugyanúgy, mint tornából felmentett sorstársa, csak egy kicsit lassabban.

A mozgás-adagolás fő trükkjei

• Kérjük gyógytornász segítségét a módszerek elsajátításához

Amikor már megértettük, mit hogy kell csinálni, akkor hosszú ideig egyedül is elboldogulhatunk, de a kezdőlépéseket kitalálni egyedül nagyon nehéz, betegen szinte reménytelen. Ha alapvetően rosszul csinálunk valamit, egyedül aligha fogjuk tudni kikorrigálni. Sőt, rá sem jövünk, hogy elrontottuk. Nagyon egyszerű dolgokról van szó, de mégis – vagy épp azért – nem könnyű autodidakta módon elindulni.

• Lassítsunk, amikor rossz a közérzetünk

Ha rosszul érezzük magunkat, nagyon erősen ver a szívünk, légszomjunk van, akkor lassítsunk, álljunk le, pihenjünk. Ez a trükk közvetlenül levezethető az Egyes Számú Szabályból.

• Gondoljunk a visszaútra is

Van, aki elköveti azt a hibát, hogy addig gyalogol, kocog vagy kerékpározik a kiindulástól elfelé, amíg el nem fárad és akkor jön rá, hogy még visszafelé is meg kell tennie ugyanazt az utat. A túlságos kifárasztás akkor sem jó, ha nem leszünk rosszul tőle – az is elég baj, ha elveszi a kedvünket a további edzéstől.

• A végét nyújtós trükk

Ha meg akarjuk növelni a megtett távot akár gyaloglásnál, kocogásnál, biciklizésnél, hason kúszásnál, békaügetésnél, akkor legjobb, ha a táv végét nyújtjuk meg. Ezt úgy értem, hogy megtesszük a szokásos utunkat és amikor hazaérkeztünk, de van még elég szusz, akkor megyünk még egy kis kört valamilyen irányban; ha meg a szokásos adag is túlságosan elfárasztott, akkor pihenünk, esetleg aznapra be is fejezzük a mutatványt.

Ez azért jó, mert biztonságérzetet ad. Szinte mindenki más módszert szokott követni: elhatározza az elején vagy félúton, hogy ma mennyivel többet fog menni (kocogni, békaügetni, tigrisbukfencezni). Ha túl optimista volt, akkor ez az otthontól távol fog kiderülni és esetleg számára hosszú és keserves, túl fárasztó, zihálós vége lesz az útnak. Ez nemcsak elkedvetlenítő, hanem szorongást növelő élmény is tud lenni, márpedig a szorongás és a pánik durva börtönőrei a tüdő- és szívbeteg embereknek, amint itt a blogon sok-sok hozzászólásból kiderült – jobb őket elkerülni és kijátszani.

Ugyanezt a trükköt a sebességre is alkalmazhatjuk (nekem ez nagyon bejött): Ha növelni akarjuk az út egy részén a tempót, akkor ezt a szakaszt ne az elejére, hanem a végére tegyük az edzésnek, tehát például az utolsó 3 percben hajtsuk meg magunkat erősebben, ne az elsőben. Így teljesíteni fogjuk a távot, ha a tempósabb szakasz kicsit túl erősre sikeredett, akkor a végén legfeljebb erősebben zihálunk és szentségelünk a kelleténél; de ha a spurit a táv elejére tesszük, akkor lehet, hogy kiütjük magunkat, nem lesz erőnk végigcsinálni az egészet, kész a kudarc és a kesergés.

• Késleltetett bombák

Ha túlságosan kifárasztjuk magunkat, annak a hatását néha csak késleltetve érezzük. Tehát nem az edzés közben vagy a végén vesszük észre, hogy túlméreteztük az adagot, hanem később. Ha másnap szokatlanul fáradtak vagyunk, vagy rosszabb a közérzetünk, akkor gondolkodjunk el, nem vittük-e túlzásba az előző napi edzés-mennyiséget vagy tempót. És persze ne az legyen a következtetés, hogy abbahagyjuk az edzést, hanem az, hogy mérsékeljük a nehézségét; elsősorban a tempóval kell óvatosan bánni.

A kifáradás néha nem az első edzés után jelentkezik, hanem olyan hosszabb periódus után, amikor túlterheltük magunkat. Az edzések végén jól érezzük magunkat, de nem pihenünk eleget és a szervezetünk egy idő után elkezd tiltakozni. Tüdőbetegeknél ez a tiltakozás megnyilvánulhat például indokolatlan fulladásban is, nemcsak túlzott fáradékonyságban. Ilyenkor pihenni kell. A teljes pihenésen kívül nagyon jó módszer az is, hogy elkezdünk edzeni, és amikor úgy érezzük, hogy még nagyon jól esne folytatni, AKKOR HAGYJUK ABBA.

A túlhajszolás a szorgalmas, erős akaratú emberek kelepcéje, nekik nehéz megtanulni, hogy a szervezetük jelzéseire is figyeljenek, ne csak az akaratukra. Az intenzitás visszafogására ugyanúgy egy megoldandó feladatként kell gondolni, mint a rendszeres munkára. Ne felejtsük: nem százméteres síkfutáson veszünk részt, hanem ultramaratonon!

• FOLYTON figyeljünk a légzésünkre

Főleg a kilégzésre, mellyel itt foglalkozom az őt megillető nagy tisztelettel. Paradox módon hajlamosak vagyunk pont olyankor nem figyelni a légzésre, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, például amikor lépcsőn megyünk fölfelé. Vagy éppen légszomj miatt megálltunk, ilyenkor kell leginkább koncentrálni arra, hogy ne kapkodva szedjük a levegőt, mert az nem hatásos, cserébe viszont remek kis köhögést és fulladást is produkálhat. Ha viszont a légvételre figyelünk, az még meg is nyugtat; amikor csak kikapcsolódásként sétálunk, akkor is segít megfeledkezni az aktuális problémákról és közben hasznos dolgot is csinálunk: felkészítjük a testünket és az elménket a nehezebb időkre.

Figyeljük meg, hogy amint elkalandoznak a gondolataink, azonnal visszatér a sekélyes légzés! Ebben is persze segít a gyakorlás, egyre hamarabb észre fogjuk venni, hogy már megint nem az egyedül üdvözítő levegővétellel foglalkozunk, hanem különböző világi hívságokkal, mint holmi befizetendő számlák, rosszindulatú főnök s egyebek. Ezeket a gondolatokat el kell küldeni, mert fontosabb ügyek várnak ránk: kifúúúúj, beszííív, kifúúúúj, beszííív…

Egyébként nemcsak fizikai erőkifejtés közben vagyunk hajlamosak megfeledkezni a légzésünkről. Ha ülőmunkát végzek vagy bármi olyat olvasok, ami leköti a figyelmemet, hajlamos vagyok nagyon felületesen lélegezni – és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. (Legalábbis remélem. Nem baj, ha hülye vagyok, csak legalább ne legyek én az egyetlen…) Érdemes néha egy pár mélyebbet szusszanni, ehhez igazán nem kell semmi erőfeszítés.

•• Egy kis koncentrációs gyakorlat sétánál, lépcsőzésnél

Számoljuk a lépéseinket, aztán pl. tíznél kezdjük elölről – és közben figyeljünk a légzésünkre. Ha ez nem akar sikerülni, akkor a számolást hagyjuk abba és nem a levegővétel figyelését; aztán persze kezdjük újra. Így abba az irányba tereljük az agyunkat, hogy ha nem sikerül mindkét dologra figyelni egyszerre, akkor a pillanatnyilag fontosabbhoz térjen vissza.

•• És dinamikus, bonyolult mozgásoknál mi a teendő?

Eddig csak monoton mozgásokról volt szó, mint a séta, lépcsőzés, futás, amelyeknek a kivitelezése nem igényel különösebb figyelmet. A legnehezebb akkor nem elfelejteni jól levegőt venni, amikor magára a mozgásra is nagyon figyelnünk kell, legyen az egy új tánclépés vagy step-aerobik mozdulatsor, küzdősportnál szinte bármilyen, még nem reflexszerűen működő mozgás… Ráadásul ezek a mozgásfajták igénylik a legtöbb oxigént, ezért a gyenge légzéstechnika meg tudja ölni az egészet. Amikor levegő után kapkodva abbahagyjuk, akkor valószínűleg nem a mozgáskombináció fogott ki rajtunk, hanem az, hogy közben alig vettünk levegőt, azt is kapkodva.

Ezekre az esetekre én három szabályt tudok mondani – egy szakképzett edző biztosan tudna még ajánlani tizenhármat.

1.) Ha nagyon leköt a mozgás maga, akkor szorítkozzunk a minimumra: időnként figyelmeztessük magunkat arra, hogy ne visszatartott lélegzettel csináljuk, amit csinálunk. Ilyenkor teljesen irreális bonyolultabb részletekre figyelni, mint pl. a helyes hasi légzés, mert közben el fogunk botlani a saját lábunkban.

2.) A légszomjat ilyenkor se azzal próbáljuk kiküszöbölni, hogy 100%-ig megpróbáljuk teleszívni a tüdőnket. Az utolsó pár köbdeciméter beszívása sokkal nagyobb munkával jár, mint az előzőek, tehát így kevés többlet oxigénhez jutunk sok többlet munka árán, a művelet mérlege kifejezetten negatív lesz. A kifújásra figyeljünk, az legyen erőteljesebb, utána már szinte magától bezúdul a friss levegő a tüdőnkbe.

3.) Amikor már rutinszerűvé vált mozgást végzünk, fordítsuk a figyelmünk nagyobb részét a légzésünkre – ne álmodozzunk másról, figyeljünk a levegővételre. Ez azért hasznos, mert egyre reflexszerűbbé fog válni a helyes légzés; amikor legközelebb újból bonyolult dologgal kínál meg az edző, már kevésbé fogunk megfeledkezni arról, hogy a szervezetünk igen hálás lenne egy kis oxigénért.

•• Na és amikor megijedünk?

Közismert kifejezés: Lélegzetvisszafojtva figyel. Hát igen, itt a baj. Egy átlagember, aki nem képzett versenyző valamilyen küzdősportban, visszatartja a lélegzetét, amikor megijed. Ennek – illetve az így kialakuló oxigénhiánynak – aztán több káros hatása is van. Ha nem egy film nézése közben ijedtünk meg, hanem azért, mert veszélyes szituációba keveredtünk, akkor az oxigénhiány például segíti a leblokkolást, azt, hogy ne tudjunk cselekedni. Egy beteg embernek az is ijesztő, veszélyes szituáció, amikor nem kap rendesen levegőt!

A recept tehát: ijedtség esetén vegyünk néhány mély levegőt (nem kell persze túlerőltetni) és ez segít a lehiggadásban. Ebben a videóban részletes magyarázat hallható egy küzdősport-trénertől arról, hogy ez hogyan működik – sajnos ez angol nyelvű, ha valaki tud magyarul hasonlót ajánlani, hálásan veszem!

Joggal felvetheti az olvasó, hogy mindez a sportlégzés témaköréhez tartozik; igaz, ott is meg lehetett volna említeni.

Ha az ijedség szóbajött, beszéljünk egy kicsit a félelemről és a fájdalomról is. Mindkettőre szoktunk lélegzetvisszatartással és izmaink megfeszítésével reagálni, ami talán egy ősi reakció; ha mozdulatlanok maradunk, nem fog észrevenni a kardfogú tigris. Hát akár ősi, akár nem, ez rossz reflex (nálam például fogorvosnál szokott jelentkezni). Az izmokat el kell lazítani és nyugodtan, egyenletesen kell lélegezni, így a félelmet és a fájdalmat is könnyebb elviselni.

Ha pedig mégis jön a tigris, bízzuk a fogorvosra, majd ő kihúzza a kardfogát.

• A múltat végképp eltörölni

Nem számít, hogy tegnap mit tudtunk csinálni, ne akarjuk elérni vagy megismételni mindenáron a korábbi teljesítményt; lehet, hogy tegnap három kilométert tudtunk gyalogolni könnyedén, ma pedig két kilométer után már zihálunk – akkor lassítani, megállni, pihenni kell, nem pedig azon agyalni, hogy ‘dehát tegnap ez milyen jól ment’. Az tegnap volt, most meg ma van és punktum.

Az ember teljesítőképessége nagyon sokat ingadozik napról napra még akkor is, ha közben semmi különös nem történt vele (nem betegedtünk meg, nem töltöttük álmatlanul az éjszakát, stb.). Én például általában simán fölgyalogolok a negyedikre, de amikor beüt egy tudományosul exacerbációnak nevezett visszaesés, akkor még egy gyorsétteremben sem tudok megebédelni, mert azt sem érem utol…

Nem úgy kell szorgalmasnak lenni, hogy egy előre rögzített teljesítményt követelünk meg magunktól, mert ez beteg ember számára kifejezetten káros lehet. A szorgalom azt jelentse, hogy rendszeresen nekiállunk a testedzésnek.

• Óvakodjunk az órától…

Hajlamos rá, hogy agresszívan hajszoljon minket. Elmegyünk gyalogolni, közben nézzük az órát, figyeljük, hogy mennyi idő alatt kerültük meg a háztömböt vagy a Margitszigetet és az óra egyszercsak elkezd duruzsolni a fülünkbe: Figyelj haver, nem igaz, hogy nem tudod ezt 3 perccel gyorsabban is megcsinálni! És máris elkezdjük magunkat hajszolni, nem a testünk visszajelzéseire figyelünk, hanem az óra uszítására.

Korábban, még egészségesen, sokat kocogtam, akkor figyeltem meg az órának ezt a sunyi viselkedését; volt egy hosszú időszak, amikor nem is vittem magammal futáshoz, mert nem tudtam ellenállni a diktálásának. Aztán eljutottam oda valahogyan, hogy már én vagyok a főnök, azóta ismét velem jön, de a jelzéseit csak tájékoztatásnak veszem, nem hagyom, hogy a döntéshozatalba belepofázzon. Mostanában jóban vagyunk megint, igazából hasznos kolléga, amíg nem akarja túllépni a hatáskörét.

hajszol az óra

Kocogóként, kerépározóként arra is vigyázni kell, hogy ösztönösen próbálni követjük a minket lehagyókat – ha ezt direkt csináljuk és élvezzük, akkor nincs is vele semmi gond, de ha lelki kényszer hatására tesszük ezt, akkor túlhajszolhatjuk magunkat, de legalábbis elveszíthetjük a kedvünket.

Azt meg aztán nehéz megtalálni, nagyon el tud gurulni.

• …és minden hajszolós méréstől

Nyilván nemcsak az idő mérése tud károssá válni, hanem a teljesítményünk mindenféle méricskélése:

  • megtett távolság,
  • sebesség,
  • cipelt súly…

Amint rácsavarodunk arra, hogy MINDENKÉPPEN el akarjuk érni az eddigi legjobb, vagy akár csak a tegnapi teljesítményt, azonnal belép a görcsösség, önhajszolás, elkeseredés triója és elkezdik rágni testünket-lelkünket egyaránt. Különösen veszélyes az olyan időszak, amikor rossz hír ért minket az egészségünkkel kapcsolatban, például alacsonyabb FEV1 értéket mértek a felülvizsgálaton, mint amire számítottunk – ilyenkor az elkeseredésünket nagyon szeretnénk valami jó hírrel csillapítani, ezért elkezdjük hajszolni magunkat. Be kell bizonyítani, hogy igenis visszajavulok! Mégpedig gyorsan!

Ez azért egy osztályon felül kiválóan működő kelepce, mert elkeseredett állapotban amúgyis görcsösek vagyunk, az eredmények hajszolásával a görcs fokozódik és tüdőbeteg embernél a lelki válság nagyon gyorsan át tud alakulni köhögéssé és egyéb testi panaszokká.

• A méricskélés magas művészete

A figyelmes olvasó próbálja követni, amit a szerző itt összehord és kezd összezavarodni.

Hát ez eddig eléggé híg és általános, nem? Nagy elvek, hogy ne hajszoljuk görcsösen a teljesítményt, nagyon szép! De konkrétan hogy csináljam? Rá se nézzek többet órára, ne figyeljem soha többé, mire vagyok képes? Nem fog ez így működni, drága bloggerem…

 
Jogos a nyugtalanság, kedves olvasó, lépünk is előre tüstént a megoldás irányában – következik a nagy és roppant tudományos MÉRICSKÉLÉS KATEGORIZÁLÁS!

•• AZTAKAROMHOGY mérés

Leírás: Amikor nekiindulok a gyakorlatnak, az a cél, hogy egy korábbi teljesítményt elérjek vagy inkább túl is szárnyaljak. Ha tegnap 500 métert gyalogoltam, akkor ma legalább 600 legyen!

Kategorizálás: Szinte mindig kártékony, kerülendő. Esetleg amikor nagyon-nagyon jó formában vagyunk, elővehető. Óvatosan.

Specialitása: Gyakran nem tudatos az elhatározás, hogy el akarunk érni valami célt, nem mondjuk ezt ki még magunkban sem, de ott munkál a lelkünk mélyén. Ez abból derül ki világosan, hogy ha nem sikerült a dolog, akkor elkeseredünk, sőt: ha sikerült, akkor is elégedetlenek vagyunk. Lehetett volna még több! Lehetett volna még gyorsabban! Már most elkezdek azon agyalni, hogy holnap milyen lesz, hadd menjen tönkre a napom!

•• HIGGADT (KÍVÜLÁLLÓS) mérés

Leírás: Megmérem, mit tudok anélkül, hogy erőltetném túlzottan a jobb eredményt; csak akkora tempót és erőfeszítést használok, amekkora a testemnek még jólesik. Azért mondható KÍVÜLÁLLÓS jellegűnek, mert úgy viselkedem magammal, mint egy edző a tanítványával.

Kategorizálás: Ez az igazán jó módszer.

Specialitása: Nagyon nehezen elsajátítható, betegeknek különösen, mivel náluk lelkileg fokozottan megterhelő szembenézni a rossz teljesítőképességgel, fokozottan működik a kényszer, hogy többet akarnak kicsiholni magukból.

•• ALULTELJESÍTŐS (REHAB) mérés

Leírás: Megmérem, mit tudok és utána szándékosan ennél markánsan KEVESEBBET csinálok, tehát a mérés kijelöl egy határt, amit nemhogy nem akarok átlépni, hanem direkt alatta maradok. Néha – nem minden nap! – egy szintmérés, utána kímélős terhelés. A megállapított határ feléről lassan felemeli az ember az adagot 80%-ra, aztán megint mér egy határt és így tovább. Egy idő után adja magát a dolog. Azért nevezhető REHAB módszernek is, mert betegség vagy sérülés után így szokás a szervezetet visszaterelni a normális működéshez.

A mindennapos mérés tehát fékként is működik, arra szolgál, hogy tudatosan lassítsunk, ha kell.

Kategorizálás: Jó módszer, szinte nincs hátránya. Esetleg túlzásba vihetik a nem túlzásba vivést azok, akik nagyon lusták vagy óvatosak.

De ilyen úgy sincs az olvasók között.

Specialitása: Bárki számára gyorsan elsajátítható módszer, a számok és mérések által kiváltott túlerőltetéssel szemben magukat a számokat és méréseket vetjük be. Szeget szeggel, mondaná erre William.

• Váltogassuk napról napra a terhelés mértékét

Iktassunk be lazább napokat akkor is, ha jól megy minden. Tudtommal a profi sportolók is változtatják az edzés intenzitását napról-napra, mert így fejlődik legjobban a szervezet. Tehát például egyik nap gyalogolunk annyit, amennyit kifulladás nélkül bírunk (erős nap), másnap pedig már akkor abbahagyjuk, amikor még jól esne folytatni (lazább nap) és hetente akkor is iktassunk be egy pihenőnapot, ha nem érezzük magunkat kimerültnek.

Várom ehhez a kérdéshez (is) a pontosításokat, hozzászólásokat!

• Váltogassuk a tempót edzés közben
(szelidített intervallum-edzés, oszd meg és uralkodj)

Az intervallum-edzés nagy divat mostanában és nemcsak egészséges, erős sportolók számára ajánlható, hanem ‘szelidített formában’ időseknek, betegeknek, fogyni vágyóknak is, ezt tapasztalatból állítom. Szelidített formájában mindössze annyit jelent ez az edzésmód, hogy intenzívebb és pihenősebb szakaszokat (intervallumokat) váltogatunk egymással. Egyszerű módszer, de nagyszerű.

•• Intervallumos séta

Vegyük a tüdőbetegek számára első helyen ajánlott testmozgást: a sétát, gyaloglást. Hogyan döntsük el a tempót? Erre az egyszerű kérdésre sokan adnak egyszerű és rossz választ – előre eldöntik, milyen gyorsan akarnak haladni és ehhez próbálnak ragaszkodni. Ha nem jól választották meg a tempót, elkeserednek, vagy megunják és abbahagyják az egészet.

Az intervallumozás viszont úgy néz ki, hogy gyalogolunk a kényelmesnél gyorsabb tempóban, amíg nem érezzük már ezt túl megterhelőnek, ezután lassítunk, kényelmesen ballagunk, amíg nem érezzük úgy, hogy megint jólesne a frissebb tempó. Aztán ezt ismételgetjük a séta végéig. Ilyen módon meg is dolgoztatjuk a szervezetünket, a nyugalmi fölé visszük átlagban a pulzusunkat, mégsem merülünk ki és főleg: olyan módon adagoljuk a terhelést, ahogy éppen jólesik. Sokkal hosszabb ideig lehet ezt bírni, mint a folyamatos sietést, ezért sokkal több munkát tudunk így végezni, több kalóriát el tudunk égetni.

•• Egy kis kitérő a saját fejünkről

A legnagyobb előnynek azt tartom, hogy folyamatosan nálunk van a kontroll, nem egy előre jól-rosszul kitalált tervhez akarunk görcsösen ragaszkodni, hanem kiismerjük magunkat és a saját fejünkkel kezdünk el gondolkodni. Megszűnnek az ‘úristen, mi lesz, ha nem bírom’ gondolatok és rájövünk az úristen személyes közreműködése nélkül is, hogy az abbahagyáson kívül is létezik megoldás: a lassítás, pihenés, újrakezdés. És ha az újrakezdésnél túl megterhelőnek érezzük a sebességet, akkor megint lassítunk. Ha így állunk hozzá, akkor a saját személyi edzőnk leszünk és érezni fogjuk, hogy kellő bemelegítés, pihenés után igenis kellemes dolog egy kicsit megdolgoztatni magunkat.

személyi edző

•• Hősök legyünk vagy okosok? Itt az idő, válasszatok!

Aki egészségesen, kedvtelésből kezd sportolni, az odafigyel magára, kísérletezik, próbálkozik, mit szeret teste-lelke, beleéli magát a dologba. Aki viszont megbetegszik, hajlamos a túlzott megijedésre, arra, hogy ne bízzon magában és kívülről várja az ukázokat, mi is a teendő. A betegségnek sajnos van ilyen elgyámoltalanító hatása. Az ebből való kitöréshez kevésbé a hősies elhatározásokon keresztül vezet az út, azok éppenhogy kontraproduktívak tudnak lenni; könnyen túlvállaláshoz, elkeseredéshez, abbahagyáshoz vezetnek. Minél betegebbek vagyunk, annál valószínűbb, hogy így történik. A hősies elhatározás általában azt jelenti, hogy egy elképzelt külső bírónak akarunk megfelelni, pedig arra van szükség, hogy elkapjuk a fonal végét, kiismerjük a saját működésünket és magunknak feleljünk meg. Találékonynak, kísérletezőnek kell lenni, nem hősnek.

Fura dolog ez, ismerek talpraesett, ügyes embereket, akik mindig feltalálják magukat, amikor egy problémát meg kell oldani – és mégis, ha jön a betegség, a karbantartás érdekében testmozgás kellene, akkor jön tőlük is a kérdés: Mit kell csinálni? És mennyit? Tizet vagy huszat? És amikor az ember azt mondja, hogy ‘hát ahogy érzed, ami a testednek jólesik’, akkor teljes az értetlenség. Mi az, hogy jólesik??

•• Variációk egy sétára…

Ez a kis kitérő azért kívánkozott ide, mert az intervallum-edzés pont olyasmi, amin lehet agyalni, lehet vele kísérletezni. A lényegéhez tartozik, hogy ahhoz már nagyon hülyének kell lenni, hogy túladagolja az ember, tehát a bizonságérzetet is növeli; szóval egy eszköz, mely segít összebarátkozni az edzéssel és a saját nyamvadt testünkkel. Gyaloglásnál variálhatjuk

  • a lépéshosszat,
  • a percenkénti lépésszámot,
  • hogy lóbáljuk-e hozzá a karunkat nordic walking stílusban,
  • vagy egyszerre a kettőt,
  • hogy kicsit jobban emeljük-e a lábunkat nehezítésként,
  • hogy hány lépésre jusson egy lélegzetvétel,
  • hogy megállunk-e időnként egy kicsit légzőtornázni, gimnasztikázni…
FIGYELEM!! Ha nem vigyázunk, a végén egész szórakoztatóvá válik a dolog és még arról is megfeledkezünk, hogy szegény beteg emberek vagyunk, akiknek terhes kötelesség ez az egész!

 
Arról gyakran lehet hallani, hogy milyen fontos az edzés elején a bemelegítés, nos, az intervallumedzést felfoghatjuk úgy is, hogy az edzés sok kis edzésre pottyan szét: van a bemelegítés (lassú szakasz), majd utána maga az edzéske (gyorsabb szakasz) és ez ismétlődik.

Orvosok is vizsgálják a különböző intenzitású intervallum-edzések hatását betegekre, például ebben a cikkben szívbetegekre, ebben pedig szív- és tüdőbetegekre gyakorolt hatásokról is nagyon részletesen ír Dr. Apor Péter.

•• …vagy akár egy kocogásra

Akinek a tüdeje, szíve, izületei engednek egy kis kocogást is, az jól teszi, ha ezzel is próbálkozik, persze óvatosan, fokozatosan kezdve. És ebbe is sok játékos és ugyanakkor hasznos variációt bele lehet vinni, ahogy például ebben a futóiskolázós cikkben olvashatjuk. A kísérletezés, a játékosság az, amire szükségünk van és amire olyan nehezen gondolunk, ha betegek vagyunk. Pedig nem igaz, hogy a beteg ember számára még a testmozgás is szenvedést kell, hogy jelentsen!

Csak ehhez nagyon nem vagyunk szokva. Furán hangzik, szinte nem is hihetően: tüdőkárosult ember élvezi a mozgást? Ugyan már…


HOZZÁSZÓLÁSOK EZENTÚL ITT TEHETŐK!