Utolsó módosítás: 2016-12-09

Drámai közléssel kezdem: Megrendülten állok tulajdon nagyságom előtt. Felfedeztem valamit!

Beszélgettem orvosokkal, gyógytornászokkal, betegekkel. Keresgéltem sokat a neten tüdőbetegséggel, az ajánlott és a tiltott sportolással kapcsolatban. Gyűjtögettem a saját tapasztalataimat. Mindeközben folyton ellentmondásos kijelentésekkel találkoztam – és mindegyik forrás hozzáértőnek és lelkiismeretesnek tűnt, szóval nem valami ostoba sarlatánnak (azokkal nyilván nem érdemes foglalkozni).

Hol azt olvasom-hallom, hogy a sportok közül a kerékpározás a COPD betegek számára káros, hol pedig azt, hogy akinek az állapota megengedi, az nem erőltetve, túlhajtva, de kerékpározzon, mert az hasznos. A tüdőbetegek rehabilitációjában is használják a kerékpárt. Sőt, norvég kutatók féllábas kerékpározással javítottak COPD betegek állapotán.

MI VAN??? – kérdeztem magamtól egyre idegesebben. Ne ordíts, nem tudom – adtam meg vállvonogatva mindig a választ. Egészen tegnapig.

Tegnap rájöttem, hogy miről van szó. Mindig másról.

Nem elég pontosan fejezzük ki magunkat, itt is, mint annyiszor, és ebből folyton félreértések keletkeznek. Amikor az orvos a beteg sportolásáról beszél, akkor általában arra gondol, hogy valamit kvázi-versenyszerűen csinálunk, tehát nagy intenzitással, tipikusan másokkal versenyezve. Nagy tempóban tekerjük a pedált, hegyre fölfelé is hajtunk – ami egy COPD beteg számára nyilván rettenetesen káros. Nevezzük ezt jobb kifejezés híján sport-kerékpározásnak.

Egészen más, amikor a rehabilitáció alatt vagy otthon kerékpározunk, szabadban vagy szobakerékpáron. Ezt most gyógybringázásnak fogom hívni, a fő jellemzője az, hogy csak olyan intenzitással és időtartamban csináljuk, amivel nem terheljük túl a szívünket és nem ziháltatjuk meg magunkat. Ez nyilvánvalóan nem ártalmasabb egy sétánál, sőt, még az izületeinket is kevésbé veszi igénybe, ez ellen sem orvosnak, sem gyógytornásznak nem lehet kifogása.

Az világosodott meg számomra, hogy nagyon gyakran nem ugyanarra gondol orvos és beteg egyszerűen azért, mert nincs kihangsúlyozva, hogy sport-kerékpározásról vagy gyógy-kerékpározásról van-e szó. Javasolnám mindkét félnek innen a megvilágosodott állapotomból, hogy törekedjenek a nagyon precíz fogalmazásra. Főleg azért, mert nem találkoznak minden nap, a félreértések esetleg egy öt perces megbeszélésen keletkeznek és soha nem derülnek ki.

 
Az egyik oldalon van a VERSENYsport, én ebbe nemcsak a szokásos értelemben vett versenysportot értem bele, hanem minden olyan ‘civil’ tevékenységet is, amikor nyakló nélkül, teljes erőbedobással csinálunk valamit, el akarunk érni valamilyen célt. Be akarunk rúgni egy gólt, előbb akarunk a többieknél a következő pihenőhelyre érni a bringatúrán, adott időn belül fel akarunk jutni egy hegy tetejére, ugyanannyi idő alatt akarjuk körbefutni vagy gyalogolni a Margitszigetet, mint tegnap.

Igen, az egyedül végzett gyaloglás is versenysport, ha egy adott idő-teljesítményhez ragaszkodunk nem törődve a szívünk és a tüdőnk terhelésével! Pedig csak magunkkal versenyzünk. (Arról, hogy mennyire óvakodni kell az órától, ettől az ártalmatlannak látszó szerkezettől, itt írtam korábban.)

Versenysportnak azt tekintem, amikor valamilyen célt el akarunk érni, tekintet nélkül a terhelés mértékére és időtartamára. Fel akarok jutni a Gellérthegy tetejére 15 perc alatt és kész. Ha a szívem közben kikéredzkedik a számon és a szemem előtt táncoló karikákba próbál megkapaszkodni, akkor is.

És aztán van a GYÓGYsport, amelynél a terhelés mértékét és hosszát nem engedjük egy bizonyos határ fölé nőni. Amikor erősen ver a szívünk vagy zihálni kell, akkor lassítunk, esetleg megállunk. (A kényszerű lassításnál, megállásnál célszerű légzéstechnikáról itt vannak tanácsok.) Vagyis a pulzusunkat próbáljuk meg kábé állandó értéken tartani, nem a sebességünket – és amikor ez nem megy, akkor mi sem megyünk. Megállunk. A sok éves tapasztalat azt mutatja, hogy a Gellérthegy megvár (itt számítanék a geológus végzettségű olvasók hozzászólásaira), a büszkeségünket és a korábbi teljesítmény iránti nosztalgiánkat meg eleve nem célszerű magunkkal cipelni, mert elég nehezek, azokat szépen hagyjuk a hegy tövében.

Ha egy kis szerencsénk van, mire visszaérünk, elviszi őket a kukás autó. Ne szaladjunk utána, könnyebb lesz nélkülük az élet.

Szándékosan nem nevezem rehabilitációs sportnak az utóbbi testedzés-fajtát, mert legtöbben azt inkább egy műtét után rövid ideig végzett tevékenységnek tekintik. Fogyatékosok sportjának meg azért nem, mert annak a szónak még taszítóbb hatása van, mint a gyógytornának. Hadd legyen a neve gyógysport szegény gyógytorna mintájára. Naaa, a kedvemért!

A különféle tüdőbetegségek közül biztosan van olyan, amely megenged versenyszerű sportolást is (az itt leírt értelemben). Talán az asztma enyhe változata ilyen, erről szakorvost kell megkérdezni. Tudtommal a COPD betegnek tilos.

VISZONT szerintem a gyógysport minden szív- és tüdőbetegnek ajánlható; a megengedett terhelés mértéke nyilván függ a betegség fajtájától és fázisától, a beteg aktuális állapotától, egyéb betegségeitől. Itt is persze a szakorvos a döntőbíró.

Ami nagyon fontos: amikor beteg, orvos, gyógytornász egymással beszélnek, mindig tisztázzák részletesen, hogy sportolás alatt mit értenek. És ha azt látjuk partnerünkön, hogy nincs egészen tisztában a különféle sportok fogalmával, ajánljunk neki habozás nélkül egy nagyon jó blogot, ahol megtanulhatja.

Ezt itt, ni.

HOZZÁSZÓLÁSOK EZENTÚL ITT TEHETŐK!